Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-08-02 / 31. szám

orcáim it Fehér kenyér Nem szégyen az, hogy még Magyarországon is nehézségek voltak az új aratást megelőző időben a kenyérrel, hiszen egész Európa, de az egész világ is mindig megérezte azt, hogy­ha nagy háborúság egészen a mindennapi kenyérig megnehe­zítette az életet. Az új kenyér megérkezésének a hetei még a legnyugodtabb és legrendezet- tebb években is azzal a meg­könnyebbült sóhajjal jöttek meg: Hála Istennek, megint van kenyerünk egy esztendeig. Mert még soha olyan klasz- szikusan nem magyarázta meg senki a mindennapi kenyér fo­galmát, mint ahogy azt Luther Márton tette a Miatyánk ne­gyedik kérésének a magyará­zatában. Valóban a mindennapi kenyérhez odatartozik és vele együtt jár, vagy vele együtt hiányosságokban szenved az étel, ital, ruha, jó feleség, jó gyermekek, jó kormány, jó idő­járás, még a becsület és a jó szomszéd is. Bizony mindenfelé nagyon is számon tartják ma azt, hogy hadviselő és háborún kívül álló országokban mennyi kenyeret adó gabonának kel­lene teremnie és mennyi terem. A háborúnak ebben az eszten­dejében tehát a legnagyobb dolgokkal összefüggő nagy kér­dés az, hogy milyen aratás van valahol és rendben el lehet-é végezni mindazt a munkát, ami az aratástól az új kenyér­nek az asztalra való helyezé­séig szükséges. Mindnyájan szívünkkel fi­gyeltünk arra az ünnepre, ame­lyet a most visszatért bácskai földön tartott a magyar nem­zet az első új kenyér megszegé­sekor. Az ország kormányzójá­nak ajánlották fel ezt a kenye­ret és úgy az ő szavai, mint a miniszterelnök beszéde méltó­ságteljesen és ünnepélyesen mindenki számára érthetően megmondották, hogy az ország földjén lakhatnak különböző nemzetiségű emberek, de a ke­nyér, melyet termelnek és ame­lyik Isten áldásából kerül az ország asztalára, magyar ke­nyér és az ország kenyere. Mi­alatt ezeket a beszédeket hall­gattuk, abban a messziről való és láthatatlan egybetartozás- ban, amellyel a rádióközvetítés kapcsolta össze az új kenyér­nek örvendező szíveket, mind­untalan eszünkbe jutott, amit még a megszállás ideje alatt mondott egy öntudatos magyar ember, aki arra a kérdésre, hogy milyen szerb kenyeret te­rem a Bácska, azt felelte: a Bácska csak magyar kenyeret terem, akármilyen nemzetisé­gűek szántják, vetik és aratják. De minduntalan eszünkbe jutott az is, hogy a buzaföld- höz nem elég a mag és az em­beri munka, hanem ahhoz Isten áldása is kell. A magyar em­ber talán az egyetlen olyan em­ber, aki a kenyeret áldott ke­nyérnek nevezi. A magyar em­ber — még evangélikus papi házban is láttuk — keresztet rajzol a kenyér hátára a kés fokával, mielőtt megszegi. Evan­gélikus falvakban van új ke­nyéri úrvacsora, amellyel a gyarló, de dolgos ember hálát is ad Istennek a megélhetésé­hez való áldásért, de egyben megszenteli magát az egész kenyértermést is, hogy annak az elsejét, mint úrvacsorái ke­nyeret veszi magához. Szép, komoly és megszívlelni érde­mes gondolat van ebben, amelynek a mélyén ott van, hogy az életnek a kenyere Krisztus, az Atyának a kegyel­mét hozó Krisztus és ott van benne az az alázatos keresztyén törekvés is, amely bizony sok­szor nem öntudatos, habár annak kellenne lennie, hogy a keresztyén életnek is kenyér­nek kell lennie mások számára. Az új kenyér ünnepe tehát va­lóban joggal ünnep. Békevilágban híres volt a magyar föld a fehér kenyérről. Ma is úgy beszélünk róla, mint a nyugodt és rendes élet jelké­péről. Az a fehér kenyér, ame­lyet a bácskai gazda az ország kormányzójának átnyújtott, ilyen fehér kenyér volt. Belé van rejtve a jó keresztyén ma­gyar életnek jelképe, amelyre törekednünk kell, amelyért néha csak dolgozni, néha dol­gozni és szenvedni kell. Az ál­dott magyar kenyér előtt hálál­kodó szívvel állunk meg és minden különbség nélkül min­denki számára, aki magyar föl­dön él, alázatosan és remény­kedve kérjük Istentől a min­dennapi kenyeret. 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom