Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-07-26 / 30. szám

mmusacr

a Finn Egyházi Napokon. Itt születik meg azután az a finn-magyar egyházi barátság, melynek számos gyümölcseiről az alábbiakban lesz szó. Pesonen Mátyás tanügyi tanácsos lelkében ekkor támad az a gondolat, hogy milyen eredményes lenne a kultúrális munka területén is az egyházak együttmunkálko- dása.

Az 1920-as évek közepén megvalósítják a soproni és helsinkii evangélikus hittudományi karok közötti theologus cserét. Azóta összesen 12 finn lelkész vagy lelkészjelölt, huzamosabb ideig tartózkodott Magyarország területén. Magyar részről pedig 16 lelkész vagy lelkészjelölt végezte tanulmányait a helsinki egyetemen és tanulmányozta a finn egyház belső életét. Sorrendben a következők neveit kell megemlítenünk: Finn részről: Toivo Laitinen, Paavo Vil- janen, Jouko Karanko, Toivo Vapalahti, Eelis Manninen, Kaarlo Rinne, Martti Voipio, Reino Ylönen, Yrjö Raivio Ilmari, Soisalon Soininen, Hannu Pietile és Väinö Karhumäki. Magyar részről: Dedinszky Gyula, Zászkaliczky Pál, Sztehlo Gábor, Garam Lajos, Joób Olivér, Detre László, Benkő István, Zongor Endre, Beyer Pál, Kunos Jenő, Koren Emil, Endreffy Zoltán, Csepregi Béla, Mezei István, Győri János és Molnár Rudolf. A finn lelkészek Magyarországon és magyarok Finnországban egyrészt megtanulták a testvérnép nyelvét, majd templomokban, iskolákban s ott, ahol alkalom volt előadásokat tartottak saját népük életéről, szokásairól, de legfőképpen egymás hitéletéről.

A kapcsolatokat, miután visszatértek hazájukba, az ösztöndíj idejének lejártával, a fentemlített lelkészek csak ezután kezdték a szó igazi értelmében kiművelni. A finn lelkészek főleg a legnagyobb egyházi újság hasábjain, a Kotimaa-ban jelentették meg sokszor sorozatos magyar vonatkozású cikkeiket, tudományos értekezéseiket. A magyarok pedig ugyancsak egyházi lapban, vagy előadások keretében számoltak be tapasztalataik eredményeiről.

Ezek voltak azok a személyi kapcsolatok, melyek révén elindul az egymás egyházi irodalma iránti érdeklődés. Hogy mennyire csak a tanulmányi út elmúltával lehet beszélni a kapcsolatok kimé- lyítéséröl, bizonyítja, hogy Paavo Vilja- nen finn lelkész volt az első, ki a nagy- hírő Pietilá professzornak: Synnin hätä — Jumalan armo (A bűn hatalma — Isten kegyelme) c. művét lefordította magyarra, s ezzel a munkájával ad ösztönzést a finneknek és magyaroknak egyaránt az irodalom kölcsönös ismertetésére. így lát napvilágot br. Podma- niczky Pál egyetemi tanár fordításában megjelent „Parasztpróféta", mely Ora- vala esperes munkája a finn ébredés elindítójának Ruotsalainen Paavo életéről. Zászkaliczky Pál esperes két dolgozata jelent meg Magyarországon. Az egyik finn egyháztörténelemmel foglalkozik, a másik Malmivaara Vilmos finn pietista lelkész életét tárgyalja.

A finn egyház istentiszteleti használatra kiadott és újonnan átdolgozott énekeskönyvében 5 magyardallamú és szövegű éneket találunk lefordítva. Köz- ütk van a magyar egyházi énekirodalom egyik gyöngyszeme: „Térj magadhoz drága Sión", valamint „Jövel Jézus, lelkem hő szerelme" című énekek. A Harangszó kiadásában immár tízezres példányszámban megjelent „Gyógyíts

4

lét-problémára, hogy Istennel szemben hogyan normalizálódhatik az én katasztrofális helyzetem, hogy jutok Istennel éltető, harmonikus viszonyba, hogyan nyerem meg az „egész'’ életet? A tudás csak tájékozódni akar a maga kicsiny világában s megrajzolja saját, kis világa képét. A hit nem ér rá elméleti részletkérdésekkel bibelődni, sietnie kell, érzi, hogy végveszélyben van az egész exisztencia, döntenie kell. A hit nem hipotézis, nem képzelet ábrándképe, hanem döntés, tett, az egész exisztencia kockázata, odaszánása. Az egész egyéniség gyakorlati állásfoglalása egyszersmindenkorra. A hit élet, valóság, — a tudás elmélet, a valóságról alkotott alanyi kép. A tudás a mi aktusunk, a hit Isten aktusa bennünk.

Restaurálás mint „világnézet“?

Mindaddig, amíg a hit tiszta hit marad és a tudás tiszta tudás marad, lehetetlenség, hogy súrlódás, ellentét támadjon kettőjük közt. Ez lényegükből folyó lehetetlenség. A hit azonban az ember centrális élet-elve lévén, a tudat-egységre törő szellemi kényszerűség alapján kilép a maga világából és az ember életfelfogásának a központi elve akar lenni. Az egységes világban Isten egységes akarat-irányát, céljait, törvényeit keresi. Isten nemcsak az egyén Istene, hanem minden emberé, a történelemé, a természeté, a Mindenségé is. A Mindenség az Ö alkotása és az Ö függvénye annak minden porcikája. Isten tervei valósulnak meg a világ folyamataiban. így kerül a hit érintkezésbe a tudással, amely tapogatódzva, méricskélve, araszolva méri fel, ismeri meg, — amennyire tőle telik — a maga szűkreszabott világát. Az egységre törő tudat a tudás világán belül is egységes képet, „világnézetet” akar alkotni, hogy megértsen, megmagyarázzon „mindent”. Itt van az oka annak, ha a hit és a tudás szembe kerül egymással. Az ok a tudás naiv realizmusa, amely azt hiszi, hogy csak a tapasztalt valóság az igazi valóság és az általa megismert rész-valóságokból, avagy valóság-szilánkokból meg bírja építeni az „egész” Valóság képét. Itt a tudás erejének, képességének naiv túlbecsülésével állunk szemben, amely nem ismeri az értelem és az érzéki tapasztalás határait, értékét és nem tudja, hogy a rész még nem egész. Olyan viselkedés ez, mintha régészeti ásatás közben megtalálnánk a Góbi-sivatag egykori kánaán- jának valamelyik turáni királyi palotáját, illetőleg annak a palotának egy részét és az eredeti építési tervrajz ismerete nélkül restaurálna az illető régész-tudós a meglévő, pozitíve adott alkotó elemekből az általa elképzelt épületet, melynek 90°/o-a hiányoznék. Lehet, hogy sikerülne neki egy „egész ’ épületet alkotnia, de nem azt, amelyben 10—12 ezer évvel ezelőtt élt és trónolt a turánok fejedelme ragyogó pompában. A tudás a végtelen valóságnak nem 10°/o-át, hanem ennél sokkal, de sokkal kevesebb részét ismeri „kívülről”, a végtelen mindenség „építési tervrajza” nélkül. A tudás abból az egypár téglából, amit megtalálni vélt a valóság palotájából, nem építheti meg a Valóság egészének a hű mását, mint „világnézetet.”

A hit nem világmagyarázat.

Minden egyes szaktudomány befejezetlen félmunka. Az orvos- tudomány, bár jórészt alkalmazott tudomány, egész sereg megoldatlan probléma előtt áll. Ugyanígy a többi szaktudomány minden ágazata is. Ha mindegyik lezárhatná a maga kutatását és azt mondhatná, hogy „tudok mindent, ami az én szakmámba tartozik”, akkor is ezeknek a rész-tudásoknak a végösszege még nem jelenti az „egész” Valóság végösszegét és teljességét. Igaz, hogy most találták fel a félmilliószoros nagyítású ultraelektron-mikroszkópot, de ki tudja, hogy 20—30 év múlva nem fognak-e feltalálni egy olyan nagyítási módot, amely esetleg százmilliószoros nagyítással tárja a kutatás elé a valóságot, természetesen annak is csak a feltárható „részét”? Igen, a valóság mennyiségében, mélységében végtelen a kutatás számára és a világ végéig végtelen marad, akkor is, amikor már nem lesz látás és tudomány. Mivel pedig ma még csak parányi porcikáját ismeri a tudás a végtelen valóságnak, azért egyik szaktudománynak sincs módjában az, ha tudomány óhajt maradni, hogy „világnézetet” alkosson, mert a részből az egészre való következtetés túl van a ténymegállapítás tudományos, pozitív határain. Ezen elemi igazság nem ismerése az oka annak, hogy az utolsó 200 év alatt, főképen egyház- és vallásellenes propagandisz-