Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-05-31 / 22. szám

tmflKUSHET

így maradt el

az egyházi áldás

Lapunk felelős szerkesztője, mint a Sajtókamara tagja, annak rendje és módja szerint meghívót kapott az Országos Magyar Sajtókamara székházának a felavatására. Volt a meghívónak egy pontja, amely egyházi szempontból külön érdeklődésre tarthatott számot. Ez a pont arról szólt, hogy a különböző felekezetek lelkészei megáldják a székházat, mégpedig egymásután és a hazai felekezetek lélekszámarányának megfelelő sorrendben. Először tehát a katolikus, azután a református, végül az evangélikus egyház egy-egy lelkésze áldotta volna meg a házat, külön-külön, önálló szertartással.

Mi kíváncsian vártuk, mikor jelennek meg a hazai felekezetek lelkészei, hogy a vallási béke és egymás megbecsülése jegyében elvégezzék munkájukat. De nem jöttek. Az egész programm szépen, pontosan zajlott le. Csak éppen ez az egy pontja maradt el. Az Újságírók Háza pedig megáldatlanul maradt. Mély meggyőződésünk, hogy Isten a hazai felekezetek nyilvános közreműködése nélkül is meg tudja és ha akarja, meg is fogja áldani az új házat. Ha másért nem, hát azért is, mert bizonyos, hogy sok hivő lélek kérte csendes imában Isten áldását az új házra.

Az ünnepély után mi komolyan töprengtünk azon, vájjon miért maradhatott el az egyházi áldás? Utóvégre nem vegyesházasságról van szó. amit a katolikus kánonok szerint csak katolikus lelkész áldhat meg, hanem egy házról, amelynek nincs felekezeti hova- tartozósága. Legalább is eddig nincs tudomásunk róla, hogy lenne evangélikus, református, vagy katolikus vallású ház. Inkább arról beszélhetünk, hogy mindenfajta ház, így az Újságírók Háza is felekezeti különbség nélkül szolgálja a magyar állampolgárokat a maga rendeltetése szerint.

Töprengésünknek az lett a vége, hogy zászlóavatások jutottak eszünkbe. Vidékiek is, meg pestiek is. Hány és hány zászló maradt egyházi megáldás nélkül, csak azért, mert a többségi egyház hivatalosan sohasem járult hozzá, hogy ő nyilvánosan együttműködjék a kisebbségi (és tegyük hozzá: minőségi) egyházakkal. A praktikus érzékű és különböző vallású hívek ezen úgy szoktak segíteni, hogy elvitték zászlójukat az evangélikus, a református, meg a katolikus templomba egyaránt. Ebből mi világosan látjuk, hogy a többségi részen is van komoly vágy a békesség és egymás megértése után, de nem a hivatalosaknál. Sajnos, az Újságírók Házát nem lehetett elvinni különböző templomokba, így hát véglegesen egyházi áldás nélkül végzi a maga hivatását. (Igaz, nem a mi hibánkból.)

Végül pedig gondoljuk meg, hogy az ilyen magatartás nem a hazai egyházak alatt fűrészeli-e a fát? Ma helyzetünk egyházi és nemzeti szempontból annyira nehéz és az idő annyira súlyos, hogy felekezeteink szoros együttműködésére lenne szükség. S ha ennek ellenére sem tudjuk egymást, helyesebben tudnak bennünket elviselni, -nem azok szájába adjuk-e a szót, akik a ke- resztyénséget feleslegesnek és károsnak ítélik? Jobb ezt ma meggondolni, mint

2

Evangélizált diákságot

Sok szó esik manapság népünk felemeléséről. Lapunk május 10-i számában Eonnyay Sándor érinti ezt a kérdést, „Mit szól hozzá az ifjúság c. cikkében. Istennek hála: már tettek is követik a szavakat. S ebben a munkában sincs egyházunk az utolsó helyen. Népfőiskolák létesítésétől kezdve az evangélizációkon keresztül Jakus Imre munkájáig sok minden történt, ami mély szántás a magyar ugaron. Sok minden történt, amit a pünkösdi szél tisztító ereje és a Krisztus sze- retetének életet fakasztó napsugara vitt végbe általunk, — minden gyarlóságunk ellenére.

Jól tudom, hogy mindez nem elég. Ügy látom, nem oldhatjuk meg problémáinkat evangéliumi szellemű középosztály kitermelése nélkül. Ez pedig csak a diákság vallásos nevelésének a fokozásával remélhető.

Már az augusztusi lelkészevangélizáció idején, Kapernaumban hallottam Bonnyay Sándortól azt a megállapítást, hogy „baj van intelligenciánk hűségével...” A holnap ígérete parasztságunkban van. A parasztifjúsággal érdemes foglalkozni ...” Vájjon az következik-e ebből, hogy nekünk az értelmiséggel törődnünk sem érdemes, fordítsuk minden gondunkat a nép feé, ahol még több a hit és az egyházszeretet?! Ezt az állítást ily formában semmikép el nem fogadhatjuk. Mert amennyire gyökeret vert értelmiségünk körében a hitetlenség s az egyháztalanság az elmúlt világháború előtti évtizedek folyamán, éppen olya nmértékben csúszott ki a keresztyén talaj népünk alól is, csak talán valamivel későbben jelentkeztek a hanyatlás tünetei. Falusi lelkészeink legalább annyit panaszkodhatnak a maguk parasztgyülekezetére, mint városi híveikre a városiak.

De, amint népünk között vannak viharálló, hitükben ma is szilárd emberek, ugyanúgy megtaláljuk intelligenciánk körében is az áldozatos testvéri szeretet megnyilatkozását s a Krisztusért szolgálni kész, keresztet is felvállaló hívő szíveket. Vagy nem hordozzák-e szívükön népfőiskolánkat intelligens híveink? Vagy az evangelizáció csöppet sem érdekli értelmiségünket? Azután nem hullott-e magyar evangélikus intelligenciánk kezéből „záporként” a segítség az egyházhű és sok- gyermekes, de szegény falusi testvéreink hajlékainak a felépítésére, amikor Jakus Imre városaink szószékein szóvá tette ügyüket?

Bonnyay azt vallja, hogy „a felébredt parasztifjúság fel fogja ébreszteni az alvó intelligenciát is.” Hát lehetséges, mert Isten előtt nincs lehetetlen. De meg kell látnunk, hogy ahol felébredt lelkek állnak az élen, — akár tanítóról, jegyzőről, vagy lelkészről legyen is szó, — ott ébred a nép is: hit, bizalom és szeretetre nyílnak a szivek. Ha lassan is, mégis feloldódik az a keserű bizalmatlanság, mely népünkben idők hosszú csalódásai folyamán felhalmozódott. Ahol pedig önmagunk és e világ túlértékelésének gőgje és mohósága terpeszkedik el értelmiségünk lelki életében, csalódás és telhetetlenség, egyszóval a bűn rémei törnek a társadalomra. A tömeg átveszi a vezető osztály bűneit, evangéliumi szellemű vezető felemeli a népet, sőt az értelmiséghez tartozóknak a néppel szemben való feelősségérzete is megszólal, ha őszinte, hívő szív ébresztgeti. Evangéliumi szellemű intelligencia nélkül nincs felemelkedés.

Ennek a hívő evangélikus intelligenciának a kitermeléséről semmiképpen sem mondhatunk le. Evangélikus egyházunk feladata, hogy ne csak „a népnek hirdesse az Igét”, hanem ,, minden teremtésnek”, tehát a diákoknak is. Akármilyen hatalmasnak látszó akadályok is állják itt utunkat, el kell hárítanunk azokat. A művelés alá vett emberi léleknek kétszeres ápolásra van szüksége, hogy el ne süllyedjen e világ posványáiban. Az iskolázásra fogott lélek már gyermekkorában mély betekintést kap sok oldalról (történelemtől fizikáig) e világ csodálatos gépezetébe. Egy csodálatos világ titkai tárulnak fel előtte. Ka azután erős a kísértés, elbűvölten borul le e világ előtt s nem fölötte, hanem benne keresi az élet lényegét. Bizony ez megtörténik „az egyházat jobban igénylő”«parasztifjúságunk köréből középosztályunkba emelkedő emberrel is. Ebben a helyzetben csak az élő Krisztus egyensúlyozhatja ki lelkünket, mert aki Belé merül, az e világnál sokkal