Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-17 / 20. szám
UNCfllKUSCLCr Tessedik Sámuel, Szarvas kiváló lelkészének sírját az evangélikus elemi iskolák tanulói együttesen felkeresték és Bartos Pál lelkész, iskolabizottsági elnök alkalmi beszéde és imája után megkoszorúzták. Lelkészbeiktatás. Az eperjesi magyarnémet egyházközség új lelkészét, Kova- rik Sándort, május 11-én iktatták be lel- készi állásába. „Egyházi ballagás.” Ezen a címen jelent meg érdekes cikk az Evangélikus Családi Lapban, amelyik hírt ad arról, hogy a pesti evangélikus egyház vallástanítási testületé a múlt héten egybe- gyűjtötte a fővárosi és állami középiskolák utolsó évfolyamainak növendékeit a Deák-téri templomba, ahol dr. Gaudy László hitoktatási igazgató intézett hozzájuk beszédet, egyházuk iránti hűségre buzdította és Isten áldásának kívánásával bocsátotta el őket. Az egyháztanács ajándékából mindegyik növendék szép emlékkönyvet kapott. A budapesti-fasori gimnázium Arany János önképzőköre működésének 100. esztendejéhez érkezett. 1841-ben kezdte meg működését „Magyar Társadalom" név alatt. A magyar nyelv erősítése volt főcélja, hiszen akkor még latin és német nyelv volt a tanítás nyelve. A magyar nyelv érdekében végzett munkája az akkori 'magyar szellemi élet legkiválóbbjainak érdeklődését és támogatását nyerte meg. így könyveket ajándékoztak a körnek Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldi Ferenc, Döbrentey Gábor, Kossuth Lajos. A régi tagok között, akik ebben az önképzőkörben kezdték meg irodalmi munkásságukat, előfordul Kozma Andor, Abonyi Lajos, Riedl Frigyes, Császár Elemér, Ballagi Mór neve. A régi tanárelnökök között pedig Vajda Péter, Heinrich Gusztáv, Lehr Albert, Torkos László, Tolnay Vilmos nevét találjuk. A Kör jelenlegi tanárelnöke dr. vitéz Réz Henrik. A jubileumi ünnepély műsorán a gimnázium ének- és zenekara, Siki Béla, Vidor Miklós, Szelényi Ödön és Heckenast Gusztáv önképzököri tagok, továbbá dr. vitéz Réz Henrik és dr. Koch István igazgató szerepeltek. A Deák-téri Evangélikus Nőegylet a Zeneművészeti Főiskola nagytermében május 10-én tartotta évenként szokásos hangversenyét. A bevezetőt Tors Tibor, a képviselőház alelnöke mondotta. Rámutatott, hogy mialatt e világon székében emberölö harc dúl, itt az embermentő szeretet dolgozik. A Nőegylet szegényházat tart fenn, ruházza a ruhátlanokat, tanulmányi segélyeket nyújt, kezdőknek kölcsönöket ad, támogatja az erdélyi ínségeseket és árvízkárosultakat. A Nőegyletet D. Raffay Sándorné alapította, máig is ö vezeti. A művészi műsorban a közönség hálásan gyönyörködött: Szalay Eszter, Dullien Klára, Pethes Sándor, Szecsődy Irén, Orbán Sándor művészetében és Dankó Aladár kíséretében. A hangverseny szép bevétellel zárult. Megjelent a magyarországi evangélikus egyházegyetem múlt évben elfogadott lelkészválasztási új szabályrendelete. A szabályrendelet folyó évi április 1. hatállyal lépett életbe. A szabályrendelet készítői Zongor Béla körmendi esperes és dr. Bertha Benő felügyelő voltak. hogy az a darab föld, amelyet mások finnföldnek, maguk pedig Suomí- nak neveztek, olyan mély gyökerekkel kapaszkodik a szívéhez. Mint valami sorvasztó láz és emésztő betegség, úgy lepte meg a honvágy. Próbálta gyógyítgatni minden eszközzel. Hányszor elnézegette a fenyőfákat, fülelte a pacsirták szavát, simogatta tekintetével az ezüsthajukat rázó nyírfákat és bizonygatta magának: ládd, minden olyan, mint otthon! — de csak nem enyhült az a belső, mardosó honvágy. Olyan, olyan, de Suomi mégis csak más! Sehol a világon nincs olyan drága illata a földnek, mint odahaza, sehol a világon nincs olyan közel az ég, mint odahaza, sehol a világon nem olyan dús és erős a levegő, mint odahaza, sehol a világon nem oly tiszták és kékek a tavak, mint odahaza . . . Hihetetlen és mégis így van. Pedig ehhez a felsoroláshoz az utolsót, a legfontosabbat, hogy sehol a világon nincsenek olyan derék emberek, mint Suomiban, még nem is illesztette hozzá Koponen. Ezt még csak később tapasztalta meg. Hogyan? Épp ezt szeretnénk elmesélni. Koponen sem tudja, hogy indult a dolog, csak egyszer már nem volt a deportáló táborban, hanem útban hazafelé. Minden előkészítés és eltervelés nélkül nekivágott egyszer annak az iránynak, amerre Suomi-anyát sejtette. Mintha csak valami szél kapta volna fel és sodorta volna ellenállhatatlan erővel mocsarakon, pusztákon, rengetegeken keresztül . . . Olyan egyszerű persze nem volt azért az ügy. Szibéria hatalma végtelen, nem egykönnyen ereszti ki karmai közül, aki oda belekerült. Koponent is kergette végtelen napokon, heteken, hónapokon keresztül. Átvergődött száz mocsáron, keresztül törte magát ezer sötét erdőn s a végén azt vette észre, hogy még mindig ugyanott kereng, ahonnét elindult. Pedig nappal majd elolvadt a szörnyű hőségtől, éjszaka majd agyonfagyott a csontokat rágó hidegtől. Hol bőrig ázott, hol hólyagosra égette a bőrét a nap! Néha-néha már úgy érezte, nem kel föl a fa tövéből. Ügy is hiába! Az elveszett drága hazába elsüllyedt, úgy látszik, minden út. . . De aztán jött megint az a szél, amelyik legelőször fölkapta és elsodorta. Kikaparta az avar közül és űzte, hajszolta tovább . . . Néha-néha fönn akadt egy ágon. Kenyér kellett, ruhadarab kellett s így kénytelen volt szolgálatra elállni itt-ott. De hamarosan odébb lépett mindenünnen. Még pedig rendszerint valami zsákmánnyal. Szibériában muszáj lopni. Az emberek már úgy számolnak ezzel, mint a tavaszi faggyal. Berendezkednek rá s lehetőség szerint védekeznek ellene. Minden házon, minden ajtón nehéz zárak, lakatok, vasalások. Éppen azért semmi lelkiismeretfurdalást sem okoz a betörés. Sőt, mintha még biztatnának és hívogatnának is és siker esetén a kemény munka diadalának jóleső érzésével jutalmaznának . . . Ennek ellenére, végtelen és keserves volt Koponen vándorlása hazája felé. Csak az tartotta benne a lelket, hogy minden lépéssel közelebb jut hozzá. Sokszor elgondolkodott: ugyan mit is akar a hazájától? Se inge, se gallérja nem volt ott senkinek. Árva volt, mint egy homokpuszta közepére ejtett vándorszikla. És otthon valahogy mégsem érezte úgy ezt az árvaságát. . . S volt még egy reménysége. Egy név. Szelíden hangzó, drága női név: Matild. Végtelen szibériai estéken, lobogó tűz mellett hallotta ezt a nevet. Társai emlegették, és ilyenkor meglágyult a hangjuk, megszépült, szinte ragyogó lett az arcuk s nem győztek kifogyni a dicséretéből. Ő az a csodálatos „angyal”, aki a senki gyermekeivel is törődik, aki mindenkin tud segíteni, s akihez bizalommal fordulhat még az olyan ágrólszakadt, szélhányta tollpehely is, mint Koponen. Egyéb terve nem is volt Koponennek, minthogy föltétlenül megkeresi ezt a Matild kisasszonyt, amint hazaér. Mentsvár, rév és tündérálom volt szívében ez a név. Egy nap különös érzés töltötte el Koponent. A tájék egészen olyan volt, mint addig s mégis ezek a nyírfák egészen máskép susogtak, az erdő egészen máskép zúgott, a rét virágai úgy kacagtak rá, mint drága ismerősre, a tó tükre úgy csillant a szemébe, mint valami boldog mosoly s a szellő úgy simogatta, mint a lágy anyai kéz. Koponen belsejét feszülésig dagasztotta valami örömteli boldog érzés. Nem tudta, mi lehet ez? Megállt, hogy egy kis madár hosszú, boldog sikoltozására figyeljen s abban a pillanatban belőle is kitört a lelke mélyén gomolygó örömkráter. (Folytatjuk.) 8