Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-03 / 18. szám
MNOMM Négy évvel ezelőtt Éppen most négy esztendeje, hogy lapunkban London és Budapest címmel vezércikk jelent meg, mely a kisebbségi kérdéssel foglalkozott. Utalt arra, hogy az akkor Londonban tartott 13-ik értekezlet, melyet a kisebbségi sorban élő nemzetiségek ligája rendezett, újból megállapította, hogy Európában negyven millió ember él kisebbségi helyzetben s mind a negyven milliónak meg van a maga .panaszkodni valója. Utalt továbbá arra, hogy ezzel egyidejűleg Magyarország akkori belügyminisztere, Széli József nyilatkozatot tett, melyben egyfelől általánosságban kifejtette a magyar kormány álláspontját a nem magyar anyanyelvű állampolgárok kisebbségi jogaira nézve, másfelől pedig kitért a magyar- országi németnyelvű kisebbséggel szemben való hivatalos álláspont megvilágítására. A belügyminiszter nyilatkozata az igazsághoz hiven, de félreérthetetlen nyiltsággal megmondotta, hogy a német kisebbségnek ezután is a magyar nemzettel való törhetetlen összetartozás útján kell maradnia, viszont „Magyarország az ő német vagy egyéb nem magyar anyanyelvű állampolgárait legalább is olyan kedvező bánásmódban kívánja részesíteni, mint aminő elbánást joggal várhatunk el mi is azoktól az államoktól, amelyeknek területén magyar kisebbségek élnek“. Erre a hivatalos nyilatkozatra három nap múlva a német kancellár helyettese, Hess Rudolf adott választ s egyfelől örömmel állapította meg, hogy a magyarországi német kisebbségnek a politikai szabadság és a gazdasági egyenrangú helyzet mellett lehetősége van akadálytalan kultúrális fejlődésre is, másfelől pedig nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a magyarországi németség a jövőben is hűséggel szolgálja a magyar államot és így továbbra is hidat alkot a két nép között. Azóta négy nehéz esztendő telt el, melynek eseményei még ma sem zárultak le úgy, hogy problémáit végleg rendezetteknek lehetne mondani. A nemzetiségi kérdésnek sok nehéz részletét azonban, melyet éppen a nemzetiségi elv nevében olyan súlyosan félreismertek és elrontottak a páriskör- nyéki békék, javította a történelem kényszerítő ereje s a javítás útján bizonnyal tovább is fog menni. A londoni konferenciának azt a megállapítását mindenesetre félreérthetetlenül igazolta az azóta lefolyt idő, hogy ez volt Európa békéjének legnagyobb veszedelme. Igazolta a belügyminiszteri hivatalos nyilatkozat igazságát és korrektségét is. Változatlanul helyesnek és megállónak igazolta a német kancellár helyettesének nyilatkozatát is. Nincs tehát semmi okunk arra, hogy változatlanul meg ne ismételjük azt az egyházi szempontú megállapítást, amelyet akkor fűztünk hozzá. Most is azt kell mondanunk, hogy egyházunk az anyanyelv használata tekintetében testvéri megértő magatartást tanúsított mindig a más anyanyelvű gyülekezetek élete iránt. Most, amikor a visszatért délvidéken evangélikus egyházunk sok erős gyülekezettel gazdagodik és e gyülekezetek nagyrésze német, tót, vagy vegyes nyelvű, éppen úgy testvéri örömmel és szeretettel várjuk velük való találkozásunkat és közöttünk való életüket, mintha anyanyelvben is egyek lennének velünk, mert hiszen hitben egyek, szenvedésekben társak, feladatok teljesítésében egyfor- .mán kötelezettek vagyunk. Azt hisszük, hogy bármely országrészből visszatérő és bármely anyanyelvű hittestvéreink és gyülekezeteink nem hoznak jobb emlékeket magukkal a megszállás esztendőiből, mint amilyenekre gondoltak a megszállás előtti időkre emlékezve. Annak a nagy és Istentől rendelt kohónak, amelyben a magyar földön élő nemzetiségeknek a közös élet tüzében egybeolvadnak kell, a magyarországi evangélikus egyház egyik legmegbízhatóbb műhelye. Négy év előtt azt írtuk, hogy a magyar németség németül beszélt és magyarul érzett s ennek sok meggyőző bizonyságát adta. Ma is ugyanezt írjuk: beszéljen németül, de érezzen magyarul és adja ennek meggyőző bizonyságait is... 1
