Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-04-26 / 17. szám
nMMELET katonát hoztak a kórházba, jószándékú emberek kérdezték tőlem: igaz-e, hogy 160 sebesült érkezett, mert nekik olyan szavahihető úriember mondotta, aki maga látta a sebesülteket. S amikor öt sebesültet hoztak a kórházba, azt kérdezték tőlem, tudom-e, hogy az éjjel egy egész kórház-vonat érkezett Szegedre, tele sebesültekkel. Óh emberi nyelv, te „kicsiny tag", aki „nagy dolgokkal hányja magát", nem gondolod, hogy micsoda romboló munkát végzel a fecsegéseddel! Háború áldozatok nélkül nincsen, de az ilyen hazug rémhírterjesztés alkalmas arra, hogy az itthon levőknek lelkierejét csökkentse. Pedig erre a lelkierőre éppen olyan nagy szükség van, mint a fronton harcoló katona bátorságára és vitézségére. * Mennyi csüggedt megjegyzés hangzott el honvédeink előnyomulásáról akkor, amikor a vezérkar, nagyon bölcsen, még nem adott részletes jelentést, csak pár nap múlva, a már befejezett lényekről számolt be. És milyen cáfolat volt erre a kishitűségre az a bejelentés, hogy Újvidék, az egész Duna-Tisza köze és a baranyai háromszög mind a kezünkben van. Az ilyeneknek írta Gyóni Géza azt a költeményét, amelyik így kezdődik: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket!...” Óh emberi nyelv, milyen hálátlan is tudsz te lenni! Honvédeink szó nélkül tudnak meghalni a hazáért, de az emberek idehaza, biztos kényelemben élve, bizalmatlan fecsegés nélkül még csak várni sem tudnak. * Azt sem tudom megérteni, miért kellett a rádiónak az indulók között hazafias verseket szavaltatnia s ahelyett, hogy Szabadkáról és a visszakerülő déli magyar városokról egy komoly ismertető előadást adott volna, miért kellett egy hazafias frázisokkal teletűzdelt és színészi páthosszal elszavalt beszédet. Kit akartak bátorítani?! A honvédeket? Azok úgy sem hallották és biztatás nélkül is mentek előre haláltmegvető bátorsággal. Vagy szabadkai magyarokat? Azoknak magyarsága már régen leszokott erről a görögtüzes és színpadias lelkesítő beszédekről. Honvédeink előnyomulása szent véráldozat volt, amely mellett, még a büszke örömben is, csak szent áhítattal és imádsággal lehet meg- állani. Szokjunk már le a „szavaló haza- fiságról", mert ez is nyelv bűne és szokjunk reá a csendben, önfeláldozóan dolgozó cselekvő hazafiságra. * Végezze mindenki a maga dolgát. A külpolitikát pedig bízzuk reá azokra, akiknek hivatásuk az, akik bizonyára vannak legalább is olyan jó magyarok és okosak, mint amilyennek mi tartjuk magunkat, de mindezeken felül ők a szakemberek és felelősek minden tettükért Isten és a nemzet előtt. Nekünk minden körülmények között arra kell gondolnunk, hogy úgy az emberek, mint a hadseregek, csak eszközök Isten kezében s a nemzetek sorsát Isten irányítja. A világháborúban Hindenburg, amikor hadseregének előnyomulása nem ment olyan gyorsan, mint szerette volna, azt üzente a „Hinterlandba": „Ügy látszik, odahaza nem imádkoznak érettünk eleget". Bár honvédeink diadalmasan 6 senkinek alávetve. 2. A keresztyén ember mindenkinek készséges szolgája és mindenkinek alá van vetve.” Liberalizmust és individualizmust látni Luther fenti örök-igaz mondataiban csak az képes, aki csupán az első (1.) kijelentést veszi szemügyre, de teljesen figyelmen kívül hagyja a másodikat, ami bizony sajnos, a protestantizmus eddigi történetében sokszor megesett, az egész keresztyén emberiség mérhetetlen kárára. Bizonyos az is, hogy hogy ha a mai protestantizmus főfeladatát abban látja, hogy a liberalizmus és az individualizmus ósdi szekerét tolja, akkor eltéveszti eredeti hivatását. Magyar nemzeti és egyházi életünk számtalan jele, példája kiáltja felénk, mily mérhetetlenül nagy szükségünk van megfelelő közösségi nevelésre. A csak magának élő liberalizmus és individualizmus beteges stagnálás, melyből mielőbb ki kell keverednie nemzetnek és egyesnek, de az egész emberiségnek is, ha nem akar a saját sírásója lenni. Nevelésre, sok és alapos nevelésre van szükség ahhoz, hogy nemzetünk fiai és leányai öntudatosan bele tudjanak illeszkedni a nemzettest egészébe s így rendkívül súlyos béklyóktól szabaduljanak meg. Hiszen az ember természeténél fogva, sőt: teremtettségénél fogva („Nem jó az embernek egyedül . . . !”) közösségi lény (zóon politikon), de a megváltás célja is az, hogy az egyén a „szentek közösségiének, Krisztus misztikus testének legyen a tagja. Ezt a végtelenül fontos, és mert lelki gátlásokat, ferde életstilust kell leküzdenie: roppant nehéz feladatot igyekszik, ha nem is elvégezni, de legalább megindítani három sze- rénykülsejü, de igen tartalmas magyar könyv, amelyeket épen a fentiek miatt is, szeretettel ajánlunk minden felelősséget érző magyar ember, de különösen a népünk vezetésére hivatott tényezőink tanulásra hajlandó tagjainak figyelmébe. Az egyik Géléi Józsej-nek, a kolozsvári egyetem tanárának, az előtt szegedi professzornak a műve: ,.Merre haladjunk?” (Athenaeum kiad.). Ebben Géléi hatalmas biológiai felkészültséggel, (hiszen az a szakja) s még ennél is nagyobb nemzetszeretettel, szinte annak az embernek a türelmetlenségével igyekszik a magyarság közösségi életének nagy kérdéseit megvilágítani, aki tisztában van azzal, hogy minden percért kár! Egyetemi tanár létére ezért olyan könyvet írt, amelyet minden iskolázottabb magyar ember megérthet, — jó is lenne, ha megértene. A könyv címe arra vonatkozik, hogy Géléi meg akarja jelölni azt az utat, amelyen nemzetünknek haladnia keli. Ez az út pedig a közösség útja. A 211 lap terjedelmű munka a magyar nemzet összes közösségi problémáit igyekszik megvilágítani, s határozottan megmutatja azokat a tennivalókat, amelyek a problémák kátyújából kivezetnek. A könyvet el kell olvasni! Csak ízelítőül emeljünk ki tehát a könyvből néhány fejezet-címet: A nemzeti közösségtudat. — A vér- ség. — A vérközösség és a közösségtudat. — A vérközösségtudat és az egyéniség kérdése. — Az önismeret és a közösségtudat. — A közösségtudat és a történelem. — Szervezet, szervezés, nemzetépítés. •— Nemzetnevelés. — Közösségtudat és cselekvés. Stb. — Bizonyos, hogy Géléi itt-ott tudományszakja egyoldalúságával ismerteti e fontos kérdéseket, de az is kétségtelen, hogy mindenütt gyökerüknél igyekszik megragadni őket. Talán csak egyben nem oszthatjuk — sajnos — felfogását. Van valami ragyogó, diadalmas optimizmus a könyvében . . . Félünk, hogy ez az optimizmus aligha mutatkozik majd indokoltnak . . . A másik munka bölcseleti síkban bogozza közösségi életünk végső gyökérszálait. Vesz-prémy Ferenc „Ösztön és faj” c. könyvéről van szó (Kir. Egyet. Nyomda kiad.). Az előző könyvvel annyiban is rokonságban van, hogy benne is erősen érvényesülnek a biológiai meglátások. Eredeti, érdekes és tanulságos munka. Főmegállapítása, hogy az ösztön tulajdonkép faji, közösségi funkció — ami nem ilyen lenne, az nem is ösztön —, ezek: 1. a szaporodás, 2. a mozgástevékenység, 3. az értelmi képesség, mely utóbbi, mint szellemi tevékenység, az ember speciális sajátja. Ezek az ösztönök a fajért, a „közösségiért vannak, aminthogy csak bennük is fejlődhetnek ki. Világos ez a szaporodásképességgel kapcsolatban, amely — mint tudjuk —, a liberális-individualista társadalomban, tehát a közösségellenes társadalomban nyilvánvalóan aláhanyatlik s egykére s egysére vezet. Hiszen az individualistaliberális embert ugyan mivel is lehetne meggyőzni a szaporodással együttjáró kereszt vállalásának a szükségességéről?! De tapasztalat igazolja azt is, hogy szellemi élet sincs ott, ahol nincs közösség. Ilyen
