Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-04-26 / 17. szám

Zajból a csendbe

A modern ember sohasem rajongott a csendért. Ha évi munkája közben sóhajtva gondolt is a messzi nyár pihenésére és csendjére, a nyár jöttével szabadságának nagyrészét mégis csak hangos társaságokban, cigány, dzsessz- muzsika, vagy éppen gramafon mellett töltötte. De mióta az európai vihar felettünk is kavarog, a modern ember nem csak kerüli a csendet, hanem szinte szerelmes rajongással keresi a zajt. Esténként a besötétített kávéházak ablakai mellett rekord-tömegek keresik és hallgatják a nagyváros hangját. Az utcai sötétség és csend elől szinte tömegesen menekülnek a kis és nagy mulatók világosságába és zajába. Minden valamirevaló lakásban reggeltől estig a rádió hangszórója uralja a teret. Mindegy, akármit mond. Cigányzenét és vízállás- jelentést, idegennyelvü híreket és mező- gazdasági félórát, operát és tánclemezeket, a reggeli torna muzsikáját és az éjféli híreket egyaránt végighallgatják, csak ne kelljen csendben és egyedül lennünk.

Aki csak egy kicsit is lát, világosan látja, hogy a modern ember beteges félelemmel fél a csendtől és a magánytól. Viselkedését azzal igazolja, hogy kell neki a zaj, a szórakozás, a társaság, mert a mai súlyos időket s nehéz gondjait másképpen elviselni nem tudja, önigazolása egészen jól hangzik, csak éppen nem igaz. Mert a mai ember nem azért menekül a csend elől és nem azért keresi a zajt, mintha másképpen nem tudná elviselni gondjait. Sokkal inkább azért, hogy ne kelljen őszinte s komoly elmélyedésében szembenéznie igazi gondjaival. Más szavakkal: hogy ne kelljen szembenéznie és számotvelnie önmagával.

Mert legnagyobb gondunk mégis csak önmagunk vagyunk. Van-e fontosabb és nagyobb kérdés annál, hogy milyen az az élet, amelyikben élünk? Jó-e vagy rossz, hamis-e vagy igaz, becsületes-e vagy éppen becstelen? Nem merünk és azért nem akarunk szembenézni emberségünkkel. Mert ha egyszer szemtől- szembe állunk önmagunkkal zaj, muzsika és társaság nélkül, fel kell fedeznünk,, hogy emberségünk nyomorultul bűnös. Hogy mindaz a bűn, amit a nagyvilágban megszólunk és káihoztatunk, elsősorban önmagunkban van meg. Sőt nem csak megvan bennünk, hanem uralkodik is felettük. Ez a felfedezés nagyon- nagyon kényelmetlen, idegesítő és íté- letes. Ezért dönt az ember szakadatlan a zaj, szórakozás és társaság mellett. Igaz, hogy sokkal kényelmesebb is ez, mint az újjászületés tüzében és fájdalmában való tusakodás.

De nagyon felelőtlen is a mi nagy zajszerelmünk. Mert ahol reggeltől estig a rádió szól, ahol az emberek rém- és nem rémhíreiket a fülünkbe mondják, ott az egyéni döntés és egyéni felelősség súlya megszűnik. Többé már nem nekem kell emberi és nemzeti létünk nagy kérdéseivel tusakodnom. Nem nekem magamnak kell döntenem bennük. A rádió, a barát és az ellenség mindent a fülembe mond. S én, az ember, pusztán csak egy jó vagy rossz telefon gépnívójára süllyedek. Vagy elhallgatom, amit fülembe mondtak, vagy adom tovább, mint egy mikrofon. De szívem, lelkem és értelmem minden atomja nem

4

n

Őrjáraton

VI.

Pár héttel ezelőtt Révész István írt egy cikket lapunkba a Magyar egyházmüvészeti kiállításról, amelyben a fura és sokszor értelmetlen meglátás okát a művészek bensőjében keresi és megállapítja, hogy legtöbbjük teljesen gyökértelen egyházilag, nincs hittartalma, amit kifejezhetne. Szerinte, nagyon találóan, ez az oka annak, hogy a szemlélő értelmetlenül áll meg olyan müvek előtt, amik pedig éppen áhítatra kellene, hogy késztessék. De eddigi szempontunknak megfelelően a hibát újra nemcsak a művészben kell keresnünk, hanem vásárló közönségében és a piacot irányító tényezőkben is. El lehet mondani, hogy a háború utáni nemzedék, a mai 35—50 közöttiek, a zavaros idők zavaros művészeti próbálkozásait látva, elveszítette azt a belső biztonságot, amelyik ős emberi tulajdonság és amelyiknek neve: szépérzék. Erőteljesebb egyéniségek természetesen kiheverték a zavarokat, de az a tény, hogy ezek a zavarok most az alsóbb társadalmi rétegekben mutatkoznak, bizonyítja, hogy a romlás sokkal átütőbb volt, mint vélnék. A proletár, P. Tillich szerint, mindenből a selejtest, a ,,bóvli”-t kapja és ma ezen látszanak meg a közelmúlt művészeti eltévelyedései. Ezek útján térjed egyre lejebb és ér el majd a parasztságig, az örök törvény szerint, hogy a felső rétegek sokszor alulról merítenek, az alsók pedig felülről utánoznak.

Németországban 1928-ban, a Révész által is említett Entartete Kunst kiállítást szervezték meg, hogy rádöbbentsék egyszerre az egész népet arra, hogy mi a szép és mi a rút. Csak rútat állítottak ki úgy, hogy aki végignézte ezt a kiállítást, a torz, kitekert emberi alakokat, a szándékolt borzalmakat, örök életére megundorodott attól, ami nem tiszta és arányos. Természetes, hogy Németország az ízlést tovább is irányította és a mai, arányos, tiszta alakú szobrok visszahatásai az addig, (1933-ig) szépnek kikiáltott torznak. De nálunk, ahol ezektől a túlzásoktól annyira-amennyire mentek voltunk, ilyen kiállítást nehezebben lehetne létrehozni. A maga teljességéig nem tudott még átszívá- rogni hozzánk az az 1933. előtti szellem és kifejezései, de mert nem estünk át egyszerre vagy döntőbben a betegségen, bizonyára tovább fog még kísérteni. A közönség helyzete emiatt nagyon nehéz és ítélet- alkotását, amennyiben általánosabb akarna lenni, erősen megzavarja, hogy a különböző szemszögből Ítélő bírálók egyike éppen azt tartja a legkiválóbbnak, amit a másik semmire sem értékel. Ez volt a baj azon a kiállításon is, amelyik húsvét körül, 8 festő — 8 szobrász címen nyílt meg a Nemzeti Szalon rendezésében. Szalay Lajos tollrajzai előtt pl. nagyon habozva állt meg a néző, hogy vájjon ,,erőteljes”-nek minősítse-e, mint az egyik bíráló, vagy pedig kimondja rá az „entartete" jelzőt, mint a másik. Kaveczky Zoltán finom tollrajzait a Szalayt, dicsérő bíráló „levágta", a másik pedig, aki az előbbit „elfajzotténak mondta, úgy beszélt róla mint az egyetlen szépről. Pedig, ha csak a laikus „szépérzékeket” engedtük hatni, Kaveczkyt bizony szépnek találtuk, míg a másiknál erősen tanakodtunk. Valahogy benne van az emberben a bizonytalanság, a múlt öröksége és az eldöntetlen vita hatása: nem tudja igazán, melyik a szép, az-e, ami tetszik, vagy amire a bírálók mondják ki a szépet?

Ugyanez a bizonytalanság természetesen nemcsak a képek és szobrok körében van meg és nemcsak a kiállítási termekben, hanem a magánlakásokban és a legkisebb csecse-becsékben is. Nagy általánosságban csak anyag szerint ítélik meg a műtárgyakat és mondják értékesnek vagy értéktelennek. „Olaj”, víz, kréta, tuss, toll, vagy hasonló a megítélés, de addig nem emelkednek fel, hogy meg tudnák ítélni vájjon lehetséges-e olajban az, ami vízben szép és jó. Az anyag kifejezésmód összhangjának belső törvényeit hagyja a közönség legtöbbször figyelmen kívül és ez az oka annak, amit „stílustalanság"- nak és bizonytalannak érzünk. Ezért nem tudjuk eldönteni sokszor, hogy szép-e valami, vagy sem és helyesen érzünk-e valami taszítást, vagy pedig nem. Külföldön főleg a németek vetnek egyre nagyobb súlyt az anyag és a kifejezés módjának belső törvényeire és igyekszenek kidomborítani az anyaggal is, amit ki akarnak fejezni. Nem mind-