Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-04-19 / 16. szám
PMMUSELCT Hazánkban is az idők nehezek és ahogy az írás mondja, gonoszak. De ez még nem ok arra, hogy engedjünk az erkölcsi gyeplön és szabadosabban gondolkozzunk, mint azelőtt. Nagyon kíváncsiak lennénk tehát arra, hogy mik voltak azok az okok, „művészeti”-eké avagy egyebek, (mit pl. üzleti,) amik a cenzúra szitáján kitágították a szemeket, hogy több jutott át, mint kellett volna. Azt is szeretnék tudni, hogy erkölcsi tekintetben hogyan lehet ellentét a cenzúra és a bíróság között? Vagy talán nem egy a mérték mindenütt? Arra is kíváncsiak lennénk, hogy miért engedték be az „elvileg indokolt ledérség” könyveit, folyóiratait és füzeteit? Kinek, vagy kiknek volt szüksége reájuk? Kinek, vagy kiknek érdeke az, hogy ezt kultúrának tüntessék fel és a magyar pénzt ilyenekre pazarolták el? Nem hiszem, hogy az a 25%, amit eddig a német könyvpiac valutaszerzés okából kedvezményként könyveinek árából adott és amit nem a vásárló, hanem az állam élvez, ilyen cikkeknél olyan nagy összegre menne fel, hogy érdemes volna eladni érte a tiszta erkölcsi felfogást, amit amúgyis olyan nehezen védelmezünk. De ha nagy összeg lenne is, ha olyan nagy lenne, hogy számottevő bevételt jelentene is, akkor sem lenne szabad érte az erkölcsből engedményt tenni, mert az ilyen engedmény az ország jövőjét áshatja alá. „Az ország támasza s talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megdől...” — nem, ne idézzük tovább, hanem követeljük a szigorúbb erkölcsi cenzúrát! Kemény Péter. Zsellérkunyhótól irodalmi díjig (Darvas József útja az irodalomban) Hírt adtunk arról, hogy a főváros Ferenc József irodalmi díját ez- évben evangélikus író, Darvas József nyerte el. Evangélikus közönségünk előtt legnagyobb részben ismeretlen még ez a név, azért hadd mutassuk be néhány vonással Darvas József egyéniségét. Darvas József egyéniségéről mind az egyéni, személyes tapasztalatom, mind írásainak olvasása a „legevangélikusabb jelzőt’' alakították ki bennem: Darvas a hűség embere. Nevét ismertem már több esztendeje, mint olyasvalakiét, aki a legfiatalabb szépíró nemzedékben legkomolyabb és legkeményebb harcosa a földhözragadt szegényparasztságnak. De hogy evangélikus, azt nem is sejtettem róla. Ez akkor derült ki, mikor egyházhüségének élő tanujelé- vel jelentkezett a fasori templomban. Keresztelendő gyermeket hoztak egy délutáni istentisztelet után s ahogy írom az anykönyvi adatokat, megüti a fülem az apa neve: Darvas József. Az anya nem evangélikus vallású, a gyermek neme leány, mégis „törvényesen1” evangélikus. Örültem ennek a derék egyházhüségnek, hisz’ oly ritka épen fiatal fér- fiaink között. De mennyivel nagyobb lett az örömöm, mikor megtudtam, hogy ez a hűséges apa az író Darvas József. S az örömem később egyenesen tiszteletté mélyült, mikor elbeszélte, mennyire nem állt oldala mellett ennek az embernek a saját egyháza abban a hallatlan küzdelemben, amit az élettel vívott a felszínre jutásért. Meg tudtam volna érteni még a hűtlenségét is s ő mégis maradt. Talpig evangélikus férfi. Ez a hűség szabott medert egész életének és írói munkásságának is. Csak súlyos belső hűtlenség árán lehetett volna gondtalan nyárspolgár, önmagának élő, karriervadász középosztálybeli. Inkább választotta tehát a harcos életmódot és osztályáért, fajtájáért hadakozik minden leírt sorával. Honnan jött és mit hozott magával, hadd mondja el vázlatosan ő maga: „Anyánk 1878-ban született. Iskolába csak három télen járt. Alig kilenc esztendős korában már cselédnek szegődtette az apja egy tanyára. Húsz éven keresztül volt „más keze-lába”, egészen addig, míg csak férjhez nem ment. Apánk vele egy tanyában béreskedett. Ott, a kemény munka fegyelmezett rendjében tanulták egymást megbecsülni s azt hiszem, ennek az emberi érték-érzésnek sokkal több szerepe volt a házasságukban, mint valami hirtelen föllobbanó szerelemnek. Szabályos két esztendőnként jelentkeztek a gyermekek, mindig csak fiúk, míg öten nem lettek. Éveken keresztül „más hátán lakók” voltak, i KÖNYVISMERTETÉS Második szempontunk: önmagunk megismerése sokkal több munkát követel tőlünk, mint az első: környező világunk, Európa felfedezése. Kifelé, mások felé, legalább is egyelőre, csak tájékozódnunk kell, szempontokat, eredményeket gyűjtenünk, amiket azután önmagunk felfedezésében is használhatunk. Az összehasonlítás, az állandó váltakozás nagyon fontos kellék, egyik fokmérője szellemi erőinknek és rugalmaságunknak. Az „Űr és paraszt a magyar élet egységében’ után (amit múlt számunkban ismertettünk) hozzá kell vennünk még egy pár jó szemnyitogató könyvet. Szinte szervesen illeszkedik az elsőhöz mondanivalóinak módjával Lajos Árpád könyve: A magyar nép játékai (Franklin, Magyarságismeret könyvei, 48 kép, 43 kotta). A szerző összegyűjtötte hazánk területéről azokat a játékokat, amik még ma is élnek. Bámulatos hány féle a játék, a magyar ember, a magyar gyermek találékonyságának bizonyítékai. Eredetük szerint vagy egészen ősiek és csak egyes vidékeken találhatók, vagy általánosak, vagy pedig újabb, „úribb” külföldi játékok átalakításai falusi viszonyokra. Fajtájuk szerint pedig: mozdulatutánzó, mérkőző. csapat, táncos, kézügyességi, nevettető játékok és kergetőcskék, nótás hunyócskák. Valamennyi a részint szabad, részint ütemes testmozgást, mint a gyermek tudatos és öntudatos mozdulatait mutatja be. Valamennyiben az ősi játék-vágy, a mozgás és küzdelem vágya nyilvánul meg. Változataik sokfélesége nemcsak azt mutatja, hogy népünk találékony, hanem azt is, hogy régi, nemcsak ösztönös, hanem már kialakult kultúrszinvonal- lal rendelkezik, amit csak a nehéz viszonyok (a falusi gyermeknek korán kell dolgoznia) és az intézményes, kissé szűklátókörű testnevelési politika szorított vissza. Németországban már régen felismerték a nemzeti játékok nevelő erejét és bizonyos időig nem is nevelik mással a gyermekek testét. Ezekben az ősi játékokban ugyanis maga a nép, a múlt nyilatkozik meg és ezért magyarázat nélkül is közelebb áll a gyermekhez, mint az idegen. Természetesen nem jelenti ez az általános sportok kiküszöbölését, csak az egyoldalú nehéz testi munkában elfor- mátlanodó test természetességének megőrzését. Németországban a parasztfiúkat a munkatáborok rendszeresen nevelik arra, hogyan szabadítsák ki testüket az egyodalú mozgásokban gyakorlott és megerősödött test merevségéből. Ennek megelőzésére szolgálnak a gyermekkori népi játékok, a munkatáborok pedig kijavításukra. Magyar népi játékaink, népi kultúránk drága kincsei pedig bőséges választékot nyújtanak a minden irányú rugalmasság elnyerésére. A szerző ezért is szeretné lassan visszahozni őket a népéletbe. A testi rugalmasság legtöbb esetben összefügg a szellemivel. És épen szellemi tér az megint, ahol nagyon sok rugalmasság kellene népünknek. Dr. Földes Ferenc: Munkásság és parasztság helyzete Magyarországon c. könyve is ennek bizonyítéka (Cserép5
