Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-03-22 / 12. szám
járulna, hozzájárulás céljából a theol. kar gyakorlati képviselője elé kellene azt terjeszteni”. Ez nyilván tévedés. Hozzászólásról és bírálatról nem lehet szó, de a liturgia megállapításának joga tekintetében az Egyházi Törvények II. t.-c. 71. §-a már intézkedett. Ha gyenge és nem eredeti is a tervezet, jobb híjában — megfelelő módosítással — elfogadható, csakhogy egy lépéssel ismét közelebb jussunk az általános rendezéshez. D. R. n Őrjáraton I. Budapest igazán nem panaszkodhatik, ami a zenei élet eseményeit illetik. Annyiféle alkalom nyílik mostanában a zenei élvezetre, hogy ennél többet kívánni igazán nem is lehet. Az alkalom megadása amire szükség van, de ezenfelül szükséges még az is, hogy az alkalmat ki is használják. Sőt az is szükséges, hogy az alkalmak hirdetés és figyelemfelhívás szempontjából minél szélesebb rétegekhez jussanak el, és ezek részt tudjanak venni. Figyelembe kell azonban venni két szempontot: 1. a közönség zenei színvonalát, 2. a közönség anyagi teljesítőképességét. Helytelen zenepolitika az, amelyik csak egv réteghez és ennek anyagi helyzetéhez méri mindig magát. Helyes ellenben az a felfogás, amelyik minél szélesebb rétegekhez akarja eljuttatni a zeneirodalom kincseit. Itt talán áldozatot kell hoznia anyagilag, de erkölcsiekben bizonyosan többet nyer anyagi áldozatánál. Sajnos, a budapesti hangversenyeknél nem mindenütt tapasztalhatjuk ezt. Zenei színvonaluk ugyan csaknem minden esetben magas és amit nyújtanak elsőrangú, de ezt nem mindenkinek nyújtják, hanem csak azoknak, akik megfelelő anyagiakkal is rendelkeznek. Budapest diáksága nagyon szép számú. Fiatalok, mindenért, ami szép, lelkesedni tudnak. De nem tudnak mindent megfizetni. Azért is, mert sokszor nem hívják fel a figyelmüket, azért is ,mert a szűkös anyagiak nem elegendők, azért is, mert a zenei nevelés szempontjából meglehetősen elhanyagoltak voltak. Annak idején a középiskolában sokszor éreztük, keresztyén fiúk, hogy ezen a téren mennyire háttérben vagyunk. A zsidó fiúk sokkal előrébb voltak. Mert nekik ezen a téren megvolt a hagyományuk, míg mi legtöbbször némán álltunk, vagy elsomfordáltunk, amikor zenei dolgokról volt szó. Az iskolai zenei nevelés a negyedik osztályban véget ért. Az énekkarosok néha hallottak valamit az énekkarban, de hát hányán voltak ezek? Az a hely, ahol erről beszélhettünk volna, az Önképzőkör, jól emlékszem, egyszer sem hozta ezt elő. Pedig az Önképzőkör megszervezhetett volna ilyen zenei kirándulásokat és rendezhetett volna más ifjúsági egylettel, más iskola növendékeivel közösen ilyen hangversenyeket. Mivel azonban ez nem történt meg, akik közülünk érettségi után nem érdeklődtek egyéni okokból vagy indítékokból a zene iránt, nagyrészben elvesztek a zene számára. Pedig sok minden iránt érdeklődik az ifjúság, ha egyszer felhívják a figyelmét. Tapasztalatból állíthatom: lehet új hívőket, új közönséget szervezni, belőlünk is, keresztyénekből is. Mindenesetre ahhoz, hogy a hangversenyek csakugyan nagy vonzóerőt gyakorolhassanak az eddig messzebbről szemlélődőkre, a fentebbieken kívül még arra is szükség van, hogy a mű, az előadó és a közönség teljes összhangban álljon egymással. Hogy a mű mondanivalója előtt megnyílhassék a szívünk, éreznünk kell, hogy aki tolmácsolja ezt a mondanivalót, az maga is érzi, átéli azt, amit ád. A műélvezet csak ekkor lesz teljes, és csak ekkor köti le az egész közönség figyelmét annyira, hogy senki sem zavarja a másikat. Az ilyen hangverseny maradéktalan élvezetet és lelki nyereséget jelent. Nem is kell hozzá ú. n. „neves” művész okvetlenül, csak az kell, hogy szívtől- szívig szálljon a dal. Ilyen helyes zenepolitikát most már második esetben látunk a Zeneakadémia egyik tanára. Ádám Jenő, részéről. Tavaly éppúgy, mint idén is, az akadémia zene- és énekkarával, fiatal szólistákkal rendezett hangversenyt a Segítőegylet javára, ötvenfilléres és pengős belépődíj mellett. Tavaly Haydn: Évszakok című műve, idén Händel: Az akadémia körül régen nem tapasztalt méretű vitatkozás folyik a napilapokban és folyóiratokban. Egy délutáni „dinamikus” újság elég felületes cikke öregséggel vádolta a Tudományos Akadémiát s még inkább azzal, hogy nem végez a nemzet életében olyan szolgálatot, amit tőle méltán elvárnak. Egy ilyen ro- homzás után az Akadémia még teljes pompájában és tekintélyében állhatott volna tovább zavartalanul, a támadás azonban felidegesítette Szekfü Gyulát s a Magyar Nemzet hasábjaiban nagyon szerencsétlen cikket írt. Szekfü Gyula ma abban a helyzetben van, hogy legtöbb folyóirat munkáját befolyásolni tudja a Magyar Szemlétől a Jelenkorig. Felszólalása így hamar csendet teremthetett volna a magyar szellemi életben, nehogy valaki tovább érdeklődjék, hogy végül is, milyen öregek hát a Tudományos Akadémia tag jai, vagy hogy valóban mit is adott ki újabban az Akadémia olyan munkát, amely a magyarság mai életigényei szempontjából jelentős? De Szekfü Gyula cikke a bűvészinas mondókájá- nak szerepét töltötte be. Megindultak szellemi életünk rejtett elégedetlenségei, s most már Szekfü ma sem tudná visszaparancsolni őket a kuckójukba. Először is eldicsekedett azzal, hogy az Akadémia kiadta az Etymologiai szótárt s Bartók és Kodály nagyszerű népdalgyűjtését. Hát ez csak magyarság-szolgálat? Közben pedig a helyzet az, hogy az etymologiai szótár egyik tudós kezéről a másikra száll át, s jelenleg hosszú évtizedek vajúdása után az F, azaz eff betűnél tartunk, minden új munkása más szempontokat használ a szótár készítése közben s ahogy valamelyik folyóiratunk megjegyzi, ilyen tempó után remélhető, hogy még ebben az évezredben meg is fog jelenni teljes egészében a magyar nyelv nélkülözhetetlen lexikona. Nem tudom, van-e tőlünk nyugatra nemzet, melynek ne lenne meg az etyologiai szótára? És hogy állunk Bartók-Ko- dály gyűjtéssel? Először is meg kell állapítanunk, hogy a 15.000 népdalt nem az Akadémia, hanem Bartók és Kodály a maga költségén és fáradságán, sőt egyidőben az Akadémia teljes nemtörődömsége mellett gyűjtötte ösz- sze, s csak mikor ez megvolt, lettek tagjai az Akadémiának. Tudományos feldolgozásukról, s együttes kiadásukról pedig eddig még csak szó volt. Sok szó. De hogyan állunk az Akadémia tagjainak korával? Mivel a vita elfajult azzal, hogy Szekfünek ezt a két rossz példáját minden folyóirat kipellengérezte, s rajta keresztül az Akadémia egész munkásságát nevetség tárgyává tette (holott az Akadémiának vannak fenti két példától függetlenül más eredményei), a napilapok nem engedték el az alkalmat, hogy ki ne kutassák, milyen korú tudósokból áll is az Akadémia? Kiderült, hogy az Akadémia igazgató tanácsában a tagok életkora átlag 67 esztendő (hatvan éven alul csak Hóman és Kornis szerepelnek benne). Az első osztály tiszteleti tagjai átlag 74 évesek. Az első osztály rendes tagjai átlag 69 esztendősök, a nyelvtudományi alosztályon 3
