Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-09-27 / 38. szám
284. oldal. EVANGÉLIKUS ÉLET 1936. szeptember 27. ünnepélyek, hangversenyek bemutatására is alkalmasak volnának. A katolikus egyházban úgy a zenei szakfelügyelet, mint a tanfolyamok meg vannak. Azon püspökségekben, ahol ezt kellő szigorral keresztülvitték, hatalmasan előre vitte az egyházi zene ügyét. A kántorképzés folytatásaképen kellene felállítani a protestáns egyházzenei főiskolát. Papiroson ez régen meg van, de a gyakorlatban oly követelményekkel lép fel, hogy erre kántortanító nem iratkozhatik be. Az egyházzenei főiskola »papír-tervezete« elvétette acélt, orgonaművészeket akar' nevelni, pedig csak jó egyházkarnagyokra van szükség, akik a nagyobb városok kántori teendőit és elemi- (közép-) iskoláink énektanítását ellátnák. Ha ez a zenei főiskola a katolikus zenei főiskola tantervéhez hasonlóan módosulna, volna növendéke, mint ahogy a katolikusnak sok hallgatója van. Ez a főiskolájuk szépen fölvirágoz- tatta egyházi zeneművészetüket, Aki ma protestáns egyházi karnagy akar lenni kántori oklevéllel, kénytelen beiratkozni a katolikus főiskolára (mint ahogy ez a múltban! már meg is történt!). Mi is szorgalmasan tanultuk annak idején a katolikus gregoriánt és liturgiát, de a protestáns egyházi zenéről ki gondoskodott volna? Az egyház-zenei főiskolánk növendékei megszeretvén a zeneművészetet, bizonyára magasabb képesítést szereznének (orgonaművészi oklevél, zeneszerzés, stb.). Nem volna teljes az egyházi zene prog- rammja, ha nem szólnék a liittudomány-egye- tem hiányzó egyházzenei tanszékéről. Külföldön külön orgonaművész (szép nagy orgonákkal felszerelve!) tart állandó zenetörténeti, korái - tani, orgonalógiai, zeneesztétikai, stb. előadásokat. Időnként hangversenyeken mutatja be az egyházzenei irodalmat. Nálunk nagy szerencse, ha a teológusnak zenei hallása van, de még nagyobb szerencse, ha a korálok közül néhányat tud. Itt is külön köszönet illeti a Theológiai Otthon agilis vezetőjét, aki pótolja az egyetem ebbeli hi- nyát, Az egyetem hirdetett egyházzenei órákat ezek azonban nem voltak kötelezők, előadójuk pedig műkedvelő muzsikus, tehát nem zenei szakember volt. A református teológiának külön zenetanára van, aki a hallgatókat nemcsak a zsoltárokra, de liarmóniumozni is tanítja. Nem beszélve arról, hogy kötelező a zenei hallás- vizsgálat. Az egyházi zene főpropagálói az egyházi énekkarok. Csak egy jellemző adat: »Az Evangélikus Népiskola« vegyeskarokat hirdetett (a Fasori Evang. Énekkar műsorából). Az egész országban csak három vegyeskar érdeklődött a kották iránt. Budapest 4 ismertebb énekkarát is hozzászámítva, 7 (azaz hét) énekkarunk van, melyek egy-egy Bach-korált, régi motettákat tudnak előadni. A többi még ilyen fokon sincs. Pedig még legjobb énekkarunk is igen messze van nívó tekintetében a katolikus egyházi énekkaroktól! A csupán lelkesedésből összeverődött, sokszor énektudást nélkülöző énekkarok vezetői igen nehéz munkát végeznek. Egy-egy kórus begyakorlása 7—8 gyakorló órát. is felemészt, (jó kórusnál ez egy fél óra!), hogy juthat idő egy kántáta megtanulásához? A protestáns egyházi zenének Magyarországon alig van múltja, ez magyarázná meg valamelyest híveink visszahúzódását az énekkarokba való belépéstől, de ez magyarázná meg, miért nem támogatja erkölcsileg, de anyagilag is az egyházi muzsikát? A budapesti katolikus egyházi énekkarokat a Székesfőváros, mint kegyúr évi 116,613 pengővel támogatja, ebből a Mátyás templom ének- és zenekara 45,055 P-t, a Szent István Bazilika ének- és zenekara 37,755 P-t, a Belvárosi Plébánia ének- és zenekara 33,803 P-t kap. Mit tudnánk produkálni, ha ennek az összegnek csak egy tizedét kapnánk meg! A fenti énekkarok a legjobbak között foglalnak helyet. Nálunk' a szervezésben és fenntartásban az egyházközségeken kívül a Luther szövetségeknek kellene hathatósan közreműködni. Budapestnek meg kellene alakítania »Az Evangélikus Egyházzenei Társaságot«, melynek célja Bach kantáták, oratóriumok, passiók előadása, illetve azok anyagi támogatása. Részt kérünk mi is a Székesfővárostól az egyházi zene támogatására! Anyagi áldozat nélkül kultúrintézményeink, az Operaház, Nemzeti Színház régen csődöt mondottak volna. Nekünk is minden eszközt meg kell ragadni, anyagi áldozatokat meghozni a komoly egyházi muzsikáért. Ezeket elmondtam azért, hogy egyházi zenénk állapotára felhívjam a figyelmet, főleg a komoly zene barátainak. Legyenek segítségünkre a Musica Sacra felvirágoztatásáért indított harcunkban. Peschko Zoltán. Szüleim katolikusok. Szeptemberi történet. Kezdődik a tanév s kezdődik a nagyvárosi vallástanítás. Nemcsak Budapest, hanem az ország minden részéből jön az ifjúság a főváros iskoláiba. Egy tizenhatéves, eddig vidéken tanult leánynövendék szülőinek foglalkozását és vallását kérdem s a növendék azt feleli: édesanyám született római katolikus, édesapám pedig egy fél évvel ezelőtt tért át a katolikus vallásra. Erre a bejelentésre a már konfirmáció után levő nagy lányok nyugtalan kérdezősködéssel tekintettek egymásra. A kínos hangulatot maga a leány is átérezte s a következő magyarázatot adta: Édesapám jó evangélikus volt, hiszen édesanyám után nekem is különben katolikusnak kellett volna lennem, de az történt, hogy a szülőfalumban a pap miatt sok hívői kitért az egyházból. Ezzel a helyzetet menteni akaró mondattal azután még jobban belesodródtunk a kérdésbe s velem együtt a növendékek természetesen arra gondoltak, hogy a lelkész a gyülekezet megítélése szerint valami hibát
