Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-09-06 / 36. szám
szerűtlen is az' 1868. évi törvény visszaállítását szorgalmaznunk. Hiszen Róma nyereséget könyvel el a reverzális révén. Ám legott hajlandó lesz a régi jó törvény visszaállítására velünk szövetkezni, amikor majd veszteségeket fog szenvedni. A testvéregyház már átlendült a nyereségbe, mert ott már kialakult az egészséges közszellem, mely mint földünket a levegőréteg, védi őt a reverzális kalandor-meteorjai elleí. Vigyük csak be e kérdést minden fórumunk gyűlési tárgysorozatába, beszéljünk csak róla, prédikátori és pásztori munkánkba avassunk be segítő társakat s a fegyelem sújtó és jogfosztó erejével fenyítsük meg az árulókat; meg fogjuk látni, hogy a veszteség csökkenni fog, sőt nyereségbe csap át. Minden reverzális veszteségért felelősségre vonandó a lelkész; neki, a pásztornak igazolnia kell, hogy megtette-e kötelességét a távolodó, a közösségtől eltévedt híve megkeresésében. Sőt a veszteséget ki lehet védeni, azt nyereségre lehet változtatni: a reverzálist vett élettárs áttérítésével. Nagy feladat, nagy munka ez. De a győzelem sohasem a kényelmeskedőké. Dús zik Lajos. A vádlottak padján. (Folytatás.) Néhány hétre rá Gyámintézetünk fennállásának 75 éves jubileumára eljött hozzánk a G.A.E. jelenlegi elnöke: Dr. Gerber János, a lipcsei egyetem professzora. Az egyetemes közgyűlésünkön s itt Sopronban elhangzott beszédjéből idézek néhány mondatot: »Sajnos, sok hazugság van a világon, amely nem retten vissza attól sem, hogy azt állítsa, hogy Isten Igéje nálunk, Németországban épen olyan veszedelemben van, mint a bolsevista Oroszországban. Ezzel szemben azt merem állítani, hogy a reformáció kora óta sohasem kereste népünk olyan vágyódással az Istent, mint napjainkban... Az evangélikus egyházban lévő pártoskodások ellenére is, anyaszentegyházunk a Krisztus-követés útján akar járni ‘és megmaradni... Valami tisztitótüz lángolt fel közöttünk s a pünkösdi Lélek zúg keresztül német hazánk földjén. Az önök nemes nemzetét a trianoni béke-diktátum még inkább létalapjában támadta meg, mint Németországot a versaillesi béke, de a magyar történelemnek örökké egyik legfényesebb levele és az önök nemzeti öntudatának erős bizonysága marad, hogy a magyar a Párizs- környéki béke-diktátummal szemben eleitől kiadta a nemzeti jelszót: Nem! Nem! Soha! A minden követelésre fejbólintással válaszoló gyenge politikai irány, a mi nemzeti becsületünket és tekintélyünket játékszerré tette. Ha mi németek most öntudatra ébredve, le akarjuk magunkról mosni Versailles gyalázatát és fel akarunk 'femelkedni abból a mélységből, amelybe a világháború küzdelmeiben kifáradva gyengeségünk vetett — bizonyára számíthatunk a nemes magyar nemzet megértésére és ro- konszenvére. De ezenfelül is van még valami, ami bennünket összekapcsol, és ez: a közös hitvallás, s az Istennek az Igéjében. s a Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá lett élő kijelentése. Szent István király koronájának szimbóluma beszél arról a mély elgondolásról, amely a keresztyén egyházat és az államot elválaszthatatlanul mindig egybe kapcsolja, amely elgondolással teljesen egyezik Magyarország kiváló miniszterelnökének messzenézö politikája, az ország királyi urának, az alattvalói hódolatától körülvett Kormányzó úr bizalma alapján. Ezt az alkalmat is megragadom arra, hogy a nemes magyar nemzet ezen vezéreinek a magam hódolattal teljes tiszteletemet nyilvánítsam.« (Lásd egyet, közgy. 1935. évi közgy. jegyzőkönyve 5. pontját.) »Kérdik önök: Igaz-e az, hogy Németországból többé nem áradhat ki a hit ereje a világra? Igaz-e, hogy Luther örökségét hazámban megvetették és megtiporták? Röviden felelek. Nem, mi nem tévelyeg- tünk el az evangéliiumtól és nem gyaláztuk meg a szentségeket! — Igaz, harc folyik nálunk, nagy harc folyik, de ennek a harcnak éppen az a célja, hogy a hitéletet megtisztítsa, hogy továbbra is szent maradjon, ami szent. — Arra azonban mindenkor szükség van, hogy el ne eresszük egymás kezét. A G.A.E. közvetlen összeköttetést óhajt létesíteni minden birodalom evangélikusaival. Ápolja a hitközösséget, mert hitközösség nélkül az emberek elgyengülnek és elesnek. A legnagyobb nyomorúság, mikor az ember hitében magára van hagyatva. A G.AE. ezeket a veszedelmeket hárítja el az evangélikus testvérek feje fölül s hogy ezt a munkát minél teljesebben végezhesse, ehhez kérem az önök bizalmát és segítségét.« (Lásd: Jubileumi Gyámint. Emlékfüzet 80. és 31. lapját.) Ezekből a szavakból valóban nem lehet pán- germánizmust, vagy az ősgermán Wotán-hit felélesztése érdekében mondott igéket kiolvasni. Hogy vannak Németországban emberek, akik holmi modern pogányságról álmodoznak, azt tudom. Bizonyára a »Szabadság« is tudja, hogy nálunk is vannak. De a G.A.E. áldott munkája semmiesetre sem szolgálja ezeket. Egyet mindenesetre kér a G.A.E. s ennek a kérésnek Dr. Gerber János Budapesten, a Gyámintézet jubiláris gyűlésén e szavakkal adott kifejezést: »A G.A.E.-pék az az évenkénti adománya, melyet bizalommal .minden kikötés nélkül küld el a magyar G.A.E. Gyámintézetnek, valamint a külön segélyezett egyesületeknek egész sora, azt bizonyítja, hogy kötelességünket ismerjük és annak meg is akarunk felelni! De kötelességünknek érezzük a magyar evangélikus egyház német ajkú gyülekezeteit is segíteni. Félre ne értsen senki! Távol áll tőlünk, hogy a szórványgondozás és szórványmentés nagy ügyébe belekeverjük az egyháztól egészen idegen feladatokat, mert nekünk csak egyházi segítség nyújtása lehet kötelességünk. De ami az anyanyelvben való nevelést illeti, ennek csillapíthatatlan vágyát és ezen vágy kielégítését egyházi szükségletnek tudjuk és ismerjük. Magyarországon mindig is megértették, ha a német evangélikus egyház a maga szeretetét és segítségét ezeknek a magyar földön lévő német evangélikus gyülekezeteknek különös örömmel nyújtotta. Hálásak is vagyunk ezért a megértésért. István király koronájának országában valamikor számos ilyen németajkú evangélikus gyülekezet volt Északon és Délen egyaránt. A világháború után, a Magyarországra nézve oly szomorú körülmények folytán, alig 50 ilyen gyülekezet maradt, ahol német nyelven prédikáltatik az Ige, könyörög az imádság és tanulnak a gyermekek. Tudjuk, hogy a magyarországi evangélikus egyház nem gondol árra, hogy ezt a körülményt a maga befolyásával és közreműködésével megváltoztassa. Tudjuk, hogy önök az igehirdetés szolgálatát — kultuszban éppen úgy, mint lelki gondozásban és a gyermekek oktatásában — továbbra is az anyanyelven teszik lehetővé és ezt biztosítják. Mert mi is egyetértünk önökkel abban, hogy az igehirdetés csak akkor találja jmeg áldásos útját az emberi szívhez, ha az igehirdetés az emberek anyanyelvén szól és így az Isten végzése
