Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-05-10 / 19. szám
146. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 19. szám Az „Erős vár“ a Dunántúli énekeskönyvben. Az egyetemes gyűlés legutóbb Luther harci dalának ezt a fordítását jelölte ki (míg jobb nem jelentkezik) hivatalos szövegnek. A pályázó 145 fordítás között nem akadt egy sem, mely ezt a huszonöt év óta énekelt szöveget felülmúlta és helyéről kiszorította volna! 'Érdekelhet tehát bennünket ennek eredete1, melyről téves vélemények is terjedtek el. Hamar Gyula igazgató, tanügyi főtanácsos, a kiváló zenész és himnológus az Evangélikus Népiskola ezévi 4. számában elismeréssel emlékezvén énekeskönyvünk 25 éves jubileumáról (mások újabban, mintegy jelszóra, csak ócsárolják), a nevezett énekfordítást teljesen és a maga egészében e sorok írójának tulajdonítja. Már csak azért is szólnom kell róla Én magam a könyvhöz csatolt jegyzék szerint nem soroztam ez éneket (256. sz.) a magam fordításai közé. De volt benne részem, azt nem tagadom. Jó régen volt, hogy én az akkor még csak egyetlen pesti egyházi lapban a negyvenes években megjelent »Erős vár«-fordítások iránt érdeklődni kezdtem. Ezek írói között még Per- laky Dávid, Karsay Sándor s Székács József is szerepelnek. Mária Dorottya nádorasszony szólította fel a pesti papokat, hogy az elnyújtott hosszú sorok helyett az eredeti rövid sorokban fordítsák le Luther remekét. Jutalmat is Ígért a pályázóknak. Székács fordítását Karsay 1879. vette fel a győri énekeskönyv függelékébe. Ma is fülemben zeng: »Erő s csel ezre, Zordon fegyverzete, Felzúdult a vészelem«. Mi a teológián még így énekeltük. Kapi Gyula igazgató volt a zenetanárunk. Már a népiskolában is Wendel és Pálfy öreg kátéjából semmit oly nehezen nem tanultunk, mint az énekverseket. Volt úgy, hogy öreg, jó tanítónk, Tompa Zs. Pápán sorjában a dobogóra fektetett és végigpálcázta az egész osztályt. Ily hegedüléssel tanultuk az éneket. 1 Mint fiatal lelkész próbálkoztam, nem le- lehetne-e ezeket a németből is ismert nehézkes énekeket jobb magyar versekkel lefordítani Gyenge kísérleteimet Masznyik és Stromp lapja, a »Mi Otthonunk« közölte. Innen ismert meg Gaál Mihály agárdi lelkész, ki a Bányakerület számára gyűjtötte az énekeket és munkatársnak hívott meg. Ezt hosszú, sűrű levelezés követte. A többi közt az »Erős vár« fordítását is megküldte. Erre a négy sorára jól emlékszem: »E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, Nem száll a félsz borús köde A lelki viadalra«. Megírtam: az első két sor jó, de annál rosszabb a másik kettő. Ezeket az »ördögöket« (die Welt voll Teufel) legnehezebb a fordításokban elhelyezni. Kis János egyenesen ezek miatt hagyta ki győri könyvéből Luther énekét. Mi is sokat vitatkoztunk. Egyszer csak 1893. megküldi Gaál M. a nyomtatott II. próbafüzetet, melyben sok igazítással párosán állanak az »Erős vár« fordítói: 1. Sántha— Lehr Albert, 2. Masznyik—Stromp, 3. Gaál— Payr. Én erről előbb nem tudtam s nyomban tiltakoztam is. De Gaál 1894-ben akaratom ellenére is némi módosítással kettőnk neve alatt újra kinyomatta. (Énekgyüjt. II. 3., 4. 1. III. 65. 1. E füzeteket 42 év múlva a Bánya- kerületben már nem ismerik. Tőlem kérték kölcsön.) Gaál megharagudott s azzal fizetett ki: »Önöknek, dunántúliaknak mindig Extrawurst kell.« Arról csakugyan meggyőzött, hogy külön kell dolgoznunk, mert Gaál énekpróbáit Dunántúl nem veszi be. Különlegesek az ő énekei voltak. Egyik karácsonyi énekében ez a rimpár olvasható: Bölcsőd legyen szívem jászla, Hogy azt sóhajom ringázza.« (I. fűz. í9- 1.) A páros viaskodásból mégis maradtak sorok, melyek ma is benne vannak Erős várunkban: »E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna.« (A 3. és 4. sort már én írtam hozzá: Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma). S az utolsó versszak első négy sorát használtuk fel javításokkal a dunántúli fordításban is. Az ének elején jobb hangzás kedvéért a csupa -unk, -ünk helyett jónak találtuk volna Gaál idejében ezt a rimpárt: »Jó pajzs és harci fegyver... Az ellenség le nem ver.« De a bírálók nem fogadták el. A dunántúli bizottságban folyt tovább a munka. Itt már Csengey, Sántha és a magam fordításával együtt mintegy 30—40 Összegyűjtött fordítást mutattam be. De egyiket sem fogadták el. Vojtkó Pál, a poéta volt igen szigorú bíráló. Félretettük az Erős várt, vártuk, míg jobb érkezik. Az egyetemes énekügyi bizottság később alakult meg, mint a dunántúli s az egységes Erős várig távolról sem jutott el. Heti gyűléseinken Sopronban, ha volt időnk, többször elővettük a fordításokat, de csak nem tudtunk megegyezni. Unni kezdtük a lapokban megjelent gyenge kísérleteket is. Mikor már fogyni kezdett a türelmünk, Zábrák Dénes állt neki, kitől több szép eredeti és átdolgozott ének van könyvünkben. Uj fordítást hozott szokott lelkes, jóhangulatával. De mi csendben fogadtuk. »Hát már ez sem jó?« — fakadt ki. »Elzongorázta otthon a leányom (azóta kedves, jeles esperesné), én meg elénekeltem hozzá. Azt hallottátok volna!« Nagyon fájt, hogy el nem fogadhattuk. Kínos vitatkozások után még 1908-ban a III. próbafüzetbe is csak azt a gyenge fordítást vettük fel, mely ott a 2. lapon olvasható. Csak szükségből került bele, mert az idő haladt. Majd Bancsó Antal, a dogmatika tanára akart segíteni rajtunk. Ö is lefordította. Nehéz szülöttje volt, nagyon szerette. Fájdalmasan kellett ezt is mellőznünk. A IV. próbafüzet is
