Zsilinszky Mihály: Még egyszer a kath. autonómiáról és a papi vagyonról. Budapest 1912.

IV. Hogy mennyi ártatlan magyar ember szívéből ömlött ki a vér a XVII-ik században, nem annyira a török keze által, mint inkább a jezsuiták és a velük szövetkezett magyarok és főpapok kegyetlen üldözései következtében : azt borzalom nélkül leírni nem lehet. A Habsburg családból származott királyok teljesen a klérus befolyása alatt állottak, minek következtében nemcsak a protestáns keresztények vallásszabadsága, hanem a nemzet alkotmánya és függetlensége is veszedelembe jutott. A Bocskaiak, Bethlenek és Rákócziak által kivívott bécsi és linzi békekötések biztosították ugyan egy időre a nemzet jogait és ezzel együtt a protestánsok vallásszabadságát is ; de az engesztelhetetlen főpapi gyűlölet és uralomvágy ismételten megsértette a hozott törvényeket. Lippay érsek készebb volt száz halált elszenvedni, mint egy templomot tűrni a protestánsok kezében. Ugyanez a szellem mozgatta a Karaffák és a Szelepcsényiek lelkét is, akik képesek lettek volna az országot inkább rókák és farkasok tanyájává tenni, mint a protestáns nép lakhelyéül megtűrni. Itt csak azt az egyetlen tényt hozzuk fel, hogy mikor a jezsuiták befolyása alá került I. Lipót király, a török kiűzetése után pusztasággá lett Alföldön végig tekintett és számba vette a rommá lett várakat: akkor Kollonics bíbornok olyan javaslattal lépett fel, mely szerint a visszahódított papi birtokok és tizedjövedelmek egyedül r. kath. egyháznak adassanak. Amely jogokat és törvényeket a protestánsok a