Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

többi felekezeteknek az államhoz való viszonya is a szabadság és vallási függetlenség alapján törvény által rendeztessék; 2. hogy a róm. katholikusok szabadon tarthassanak zsinatokat; 3. hogy az állam felügyelete mellett saját iskoláik alapítása, célszerű elrendezése és igazgatása iránti joguk biztosítassék, és végre 4. hogy amint a többi bevett vallásfelekezetek maguk kezelik alapítványaikat, úgy a róm. kath. alapítványok is, kivéve a m. kir. egyetemet, egy csupán egyházi és világi katholikusokból álló bizottság kezelje. Ebben az utolsó pontban foglaltatik az, amit a tárgyalások folyama alatt már *kath, autonómia* címe alá foglaltak. Ez azonban, mint elkésett petíció — a kath. felek beleegyezésével — ezúttal a napirendről levétetett. De a lapokban és egyházi gyűléseiken a főpapok bőven kifejtették nézeteiket az általuk sürgetett «kath. autonómia » lényegéről. Mi lesz a róm. kath. egyházból és a papi tekintélyből, ha megszűnik uralkodó lenni ? Mi lesz a papi vagyonnal, az egyházi alapokkal és alapítványokkal? Ki fog ezek felett rendelkezni — ha egyszer a vallás- és közoktatás főhatósága, ellenőrzése alá kerülnek'? Mi lesz a király főkegyúri jogával, ha a teljes vallási egyenlőség életbe lép ? Ezek a nagy kérdések élénken foglalkoztatták nemcsak a főpapokat, hanem — azt lehet mondani — az egész országot! A kath. egyházi lapok 1848-ban olyan hangon lázították a közönséget, mely még az akkori lázas időben is meglepő volt. Beszéltek a vallás megaláztatásáról, a katholicizmus sérelméről, jogtalan rablási szándékról stb. Egyedül az alsó papság örült az új helyzetnek, mert ez attól várta anyagi helyzetének javulását. Az e tárgyban összehívott egyházi gyűléseket «zsinatoknak* nevezte el, hogy hatásosabb legyen a színjáték.