Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest 1907.

ELSŐ RÉSZ. A XVI. századbeli vallásjavítás Magyarországon 1606-ig. - XI. A protestáns egyház külső története. Magyarhoni és erdélyi országgyűlések. Bethlen Gábor és a Rákóciak

kel november 15-ón Gyulafehérváron az örök hazába költözött. Benne nemcsak a magyar, hanem a németországi protestantizmusnak is egyik legerősebb támoszlopa dőlt ki. Bethlent rendkívüli észtehetsége, párosulva mély vallásos lelkülettel, szilárd férfias akarattal és kitartó tevékenységgel, ama dicsők csarnokába emeli, kiknek, mint magasztos eszmék képviselőinek, hálával adózik az utókor. Egykorú titkos és nyílt ellenei ócsárolták jellemét, kétszínű ós ravasz embernek festették, kinek szavában nem lehet bízni, ki önzésből a keresztyénség nevében annak legnagyobb ellenségével, a törökkel szövetkezett a katholicizmus megbuktatására. E téves vádak, ócsárlások többnyire azoktól származtak, kiknek cselszövő terveit, célzatait eszével előre átpillantván, ügyesen kijátszotta, meghiúsította. A törökkel való szövetkezést Magyarország és Erdély akkori sajátságos helyzete igazolja. Mint mély meggyőződéssel bíró protestáns, nemcsak saját vallása elveit vallotta, hanem jócselekedeteivelis igazolta. Vallásbeli türelem, ós józanság tekintetében messze túlhaladta korát, melynek főjelleme a, vallási üldözés volt. Míg egykorú kortársai közül még az ellentáborban is oly szellemek, mint Pázmány, Khlesl, Esterházy s maga II. Ferdinánd lelkük üdvösségét [keresték abban, hogy a maguk hitvallását más hitvallások üldözésével emeljék uralomra s e célból embertelen mészárlásokat idéztek elő, addig Bethlen, a lelkiismeret szabadságának jogát, melyért annyit harcolt, oly tiszteletben tartotta, hogy fejedelemségében a katholikusoknak egyenlő szabadságot engedett a protestánsokkal, sőt a jezsuitákkal is szívesen társalkodott. A vallásháborúk legméltóbb fegyverét, a bibliát, melyet életében több mint húszszor olvasott át s a háborúban is magával hordozott, épp oly ügyesen forgatta vitatkozásaiban, mint a kardot a csaták mezején. Kemény János, a későbbi fejedelem, aki jó ismerője volt a fejedelemnek, ekkópen jellemzi őt Önéletírásában: »Eszes, vitéz, kegyelmes, liberális, takarékos, munkában fáradhatatlan, haszontalan dolgokban idejét nem töltő, külsőkép tekintetében oroszlán, konverzációjában nyájas, józan életű, isteniszolgálatban nem külsőkóp tettető, de buzgó, szegényeken ós könyörgőkön könyörülő, egyházi rendeket tiszteletben tartó, tápláló, eklózsiákat építő, segítő, alapító, tudós emberek konverzációjában, disputációk hallgatásában gyönyörködő, az hazafiaknak atyjok, a vitézlő rendeknek mind jó tanítójuk s mind tükörük, de ódesatyjok is . . . .« Valóban Bethlen oly alakja a magyar nemzet ós a protestáns egyház történelmének, melynek nagysága ós fénye idők haladtával nem fogy, sőt inkább növekszik. Ha az emberi nagyságot a legnagyobb feladatokkal szemben a legyőzött nehézségek nagyságával