Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.

XIII. Halál és örökélet.

361

Falu népe között alig akad már ma,

Kinek halottjáért szíve ide fájna,

Csak egy vén anyókát hajt még ide holmi Régimódi bánat sírni, panaszolni.

Az új temetőnél az ő gyásza régibb:

Ez a föld rejté el az ő szemefényit;

Félszázaddá gyűltek azóta az évek.

De most is él búja özvegy szerelmének.

Kivánszorog olykor a régiek közé,

Ásszá alakjával megül egy sír fölé,

S mereven méláz szét a bús pusztaságba,

— Korhadó fejfának véli, a ki látja.

Jakab Ödön.

05?

Kié az örökélet ?

Ott fönn, abban ajobb hazában, A boldogok szép otthonában ítélő székén ült az Úr. Jobbján a Krisztus és körülte Mosolygó angyal tábor ült le, Parancsot várva szótlanul.

Jelt ad az Isten: int kezével, S a csendet íme hang véré fel, Harsona búg az égen át.

S a mint a kürtszó búgva harsan, Megnyíl’ az ajtó s rajta lassan Két földi lélek lebben át.

A mint belépnek tétovázva, Megszűn’ a kürtnek harsogása, — Összeremeg a két alak. — Sugár se reszket, hang se

[csendül,

Remegve, félve a nagy csendtül Az Úr előtt megállanak.

S a mint megállnak félve-fázva, ítélkező szót lesve-várva,

Az Úr beszéde fölzeneg: „Halál és élet van kezemben, Beszéljétek el mind a ketten, Hogy telt el földi éltetek?“

Előre lép az egyik erre S a trón előtt, a néma csendbe’ Fejét lehajtva térdre hull. „Kivagy? beszéld el!“ — mond [az Isten.

S a mig beszédét várják minden, így kél a szó az ajkirul:

„Hogy ki voltam oda lenn, oh [Isten,

Te előtted elrejtve az nincsen. Életemnek minden áldott percze Lankadatlan vezeklésben telt le. Vezekeltem egyre s imádkoztam,

Éltem lg}'telt; énapácza voltam.

Odahagytam apa-, anya keblet, Megtagadtam hírt, hazát, szerel[met;