Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
X. Hit, remény.
Óh, ha tán kell, hogy lelkem egykor Elveszsze hitét s erejét, Ha azt a bú s gond évek múltán Mint gyenge foszlányt tépi szét; Atyám, — kit nyíltan vall most ajkam — Úgy törjék jókor meg e térd, Ne érjem meg, hogy súgva mondják: Lám, végre ez is észre tért! Torkos László. A hitetlen. Egy zajos nagy városban egy kis család lakott: A férfi mérnök volt és egy gyárnál dolgozott, Szép ifjú felesége a jóság volt maga, Egyetlen gyermekük egy kicsiny fiú vala. A férjnek egész napja munkába’ telt le; ott A gyárban, gépei közt járt-kelt, dolgozgatott. Komoly s kissé mogorva embernek ismerék, Kit tréfálni, nevetni nem láttak soha még. Ilyen volt otthon is; ha este hazakerült, Szobájába vonult és könyveibe merült, Vagy számításba kezde, s az foglalá el őt, S nem mozdult asztalától késő éjfél előtt. Neje, kit szintén munka foglalt napestig el, — Hisz kis háztartásban is sok, a mit tenni kell, — Esténként gyakran nyitott be hozzá s szólt ekként: „Hagyd abba már a munkát, légy már kissé miénk“. Aztán megnyílt az ajtó, s mint mikor napsugár Az elzárt sötét helyre egy kis résen beszáll: Ajkán vidám mosolylyal a gyermek befutott, S térdére ült apjának s vígan hintáza ott. Az apa félretette — mit is tehetne mást — A gépek czifra rajzát, meg a sok foliánst, És némán simogatva a kis fiú fejét, Hallgatta, mit az mondott, a sok bohó mesét . . . Bizony, ha nem lett volna ez a vidám gyerek, A szegény asszony élte rideg lett vón, rideg, így is, — óh hányszor történt, sok, sok hosszú napon, Míg a fiúcska játszott az árnyas udvaron,
