Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
IX. Az igaz keresztyénség.
299 „Emlékezz meg rólam s tekints rám szemeddel, E kínos életet Te adtad, Te vedd el! Múljanak el tőlem a napok, az éjek! Oh add Uram, add, hogy én többé ne éljek! Mint a szél a felhőt elhajtja az égről, Búcsút veszek én is így a szenvedéstől. Elérem s teljesül minden, mindem vágyam, Hogyha koporsóba vetem az én ágyam. Ott a koporsóban olyan jó pihenni! A ki oda juthat, annak nem fáj semmi, Nem jő az többé fel siralom völgyébe, Csendesen borul a sírhalom fölébe!“ II. A beteg vigasza. Jób V. 17—19. Fekszem betegágyon ... a kelő nap éppen Most üti fel fejét a szürkülő égen. Üde harmatcsepptől minden fűszál ragyog, S nekem az éjszaka nem hozott balzsamot! A hajnali szellők hívogatnak lágyan . . . Nem hagyhatom én el könyáztatta ágyam, Fel akarok kelni . . . ah, már visszaestem ! Elgyengült tagjaim néni bírják meg testem. Megnehezült kezed, erős Isten, rajtam ! De azért panaszra nem, nem nyitom ajkam ! „Rózsás hajnalt hoztál Te a sötét éjre, Üdítő harmatot virágra, levélre. Háladalát zengi a légben a madár, . . . Nekem is, betegnek vigasztalást adál. Borongó lelkemben újra hajnal támad, Harmatcseppre leltem szent igédben, Nálad, Betegágyamból is háladalom zengeni: Tudom, hogy Te szeretsz, bár sújt kezed engem!
