Payr Sándor: Egyházi beszéd. Sopron 1891.

egyenetlenség, akár a világ láttára sirjuk azt mások kárörömére, akár titkon sirjuk ki keservünket, hogy ne lássa más. Még oly megszentelt családi körben is, a minő Lázáré volt, a dolgos Martha Mária ellen vádoskodék, hogy kevésbé szorgalmatos, mint ő, holott ez a mester lábainál ülve a jobb részt, az egy szükséges dolgot választotta. Hányszor keletkeznek hasonló vagy még csekélyebb okokból oly családi súrlódások, melyek utóbb mind két félnek könybe boritják szemeit. Félreértés, gyanúsítás, rágalom és bizalmatlanság hányszor ölik meg hosszú időkre a házi békét úgy, hogy ha nem is nyilván, de titokban sír az a félreismert, megbántott szív. Pedig „imé mely igen jó és mely gyönyörűséges dolog az atyafiaknak egyességben való lakások!" — mondja a zsoltári ró. Ebben a békességben, a szív nyugalmában van a boldogságnak igaz alapja. Olyan a boldogság, ker. testvérek, mint a tiszta, szelid galamb, csak azon háznak eresze alatt fészkel, a melyben csend és béke lakik, de a lárma és viszály elűzi őt. És ugyan már mely sziv nem könyezné meg méltán, ha a boldogságnak ezen galambját tova repülni

t látja házától, magával vive szájában a békességnek zöld olajágát. És a mely sziv e fájdalmat igazán átérzi, kész megbocsátani és a gyűlölet helyett a szeretetnek engedni helyet, annak könye nemes, áldott és szent. III. De bármily szent és magasztos érzelem fakasztja is a könyet, igazi becse és maradandó értéke annak csak úgy leend, ha az a köny mindig nemes hevületben szikkad fel. íme Jézus nem áll ott Jeruzsálem előtt tótlenül könyeiben, puszta, néma fájdalomnak engedve át magát, hanem tettre kél, tanít a templomban ós kiűzi onnan a kufár szellemű népet. Kell hogy nálunk is a nemes érzelem által fakasztott könyet, hatalmas szó és cselekedet szárítsa fel. Mit ér a hazának, egyházunknak vagy akár csak családunknak bánatán is csak pusztán elsiránkozni? "Tettre, áldozatra és erélyre van itt szükség mindenek előtt, a melylyel az elveszettet pótolni, a hiányzót megszerezni törekedjünk. E nélkül a könyek áldástalanok. Hiszen ha, csak könyeket követelne tőlünk embertársaink nyomora, ha csak sírásban állana a részvét és könyörület, oh ebben soha sem volnának fukarok az emberek. Semmivel oly nagy pazarlást nem űznek mai nap az emberek, mint könyeikkel; de azután azt hiszik, hogy ezzel minden felebaráti kötelességüket le is róták. Jellemzi korunkat bizonyos könnyen siró, beteges érzelgősség, mely szinte ideges bántalmakat érez a szenvedés, pusztulás láttára; a könyeknek szint egész özöne borítja el az arczot, de azért csak puszta kézzel haladnak el a szenvedő mellett, mint ama szívtelen levita künn a pusztában. Pedig mit ér a köny, ha mellette hidegen marad a szív és tétlen a kéz. Hiszen puszta könyeket sirhat a képmutató is. És