Payr Sándor: A magyar protestáns gályarabok. Budapest 1927. (Keresztyén hithősök II.)

VIII. A nápolyi út és a gályarabság

koztak reájok. A forró napsütésben az evezőpadokhoz láncolva, török és minderiféle pogány rabszolgák között kellett nekik félmezítelen dolgozni és étlen, szomjan a korbácsütéseket szenvedni. A súlyos evező minden rántásra majd a karjukat tépte ki, ha szemközt kapták a hullámokat. S ilyenkor még a szájukat is felpeckelték, hogy ne jajgathassanak. Testi kínjaik közt, mondja Kocsi Csergő, mint valami ártalmas bogaraknak serege, térítő barátok és jezsuiták is özönlöttek reájuk, kik hitehagyás fejében Ígértek szabadulást. (Lampe-Ember: i. h.; Bod P.: 115.) Julius 2-án hetet még messzebb Szicília szigetére vittek közülök hajón a franciák ellen. Ezek közt volt Zsédenyi István dörgicsei, Mazári Dániel tamási és Tinkovics János lesti lelkész. Zsédenyi a kinok közt agyhártyagyulladást kapott s már a tengerbe akarták vetni. Mazári Dániel meg is halt Szirakuzában, Tinkovics Nápolyba visszatérve halt meg. Ugyanitt Nápolyban lehelték ki lelküket Borhidai Miklós rábaszentandrási evangélikus, Szilvási István császári és Füleki István gömörnaprágyi református lelkészek s Paulovics Mihály turóczszentmártoni evangélikus rektor. Ezeket vagy a tengerbe vetették, vagy pedig a törökök és más jövevény rabszolgák temetőhelyén földelték el. Eberhardröl a hat fogoly szökéssel és részben hitehagyással menekült meg. Kapuvárról és Sárvárról a 20 foglyot 1675 július 2-án külön kisérték el Grácon át Triesztbe. Csúzi Cseh Jakab losonci és Beregszászi István hanvai ref. lelkészek itt pénzen váltották ki magukat s Velencébe, onnan pedig Helvéciába vándoroltak. A többi 18 lelkészt már hajón indították el Nápoly felé, de a velenceiek visszatérésre kényszerítették