Payr Sándor: A magyar protestáns gályarabok. Budapest 1927. (Keresztyén hithősök II.)

IX. A szabadulás és a hazatérés

vánította, de azért még nem bocsátották el őket. Végre 1676 február 11-én maga Ruyter jelent meg hajóhadával a kikötőben s erre a nápolyi alkirály azonnal elrendelte a gályarabok szabadon bocsátását. Ruyter tengernagy sok diadala között ezt becsülte legnagyobbra és Harsányi István rimaszombati lelkész hálálkodását azzal hárítá el: „Mi itt csak Istennek voltunk eszközei, Istennek adjatok hálát". Tisztességes ruhát adatott rajok s mikor látta, hogy vegyesen vannak köztük reformátusok és evangélikusok, azzal búcsúzott tőlük: „íme, láthatjátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és egyformán gonoszul bánik veletek, ha ti egyetértés helyett versengtek egymással". El lehet gondolni, micsoda örömkönnyek közt zengedezték a 46. zsoltárt, az Erős várunkat. Látni fogják a hazaföldet, a feleséget, gyermeket! Már csak 24-en voltak, de Theatéból is a betegek közül átjött kettő: Harsányi István rimaszombati és Czeglédi Péter lévai lelkész. Egy angol hajón utaztak Nápolyból Velencébe. Itt a Rialto hid mellett épült német kereskedőtelepen fogadták őket Zaff, Gennatius és többen atyafiúi szeretettel. Gyengék, betegek voltak, csak májusban tudtak tovább menni. Buccariból is a kapuvári és sárvári foglyok közül ide jöttek öten. Májusban több csoportban indultak 'el azután Helvécia felé. Örült a lelkük, mikor a sok fanatikus bántalmazó után végre hitrokonok közé értek. Magas hegyeken át jutottak Chur városába (Graubünden kantonba). A tanács nyolc napig fogta itt őket vendégül. De szegény Turóci Végh András füleki evang. lelkész itt merült ki a gályák utóhatása alatt. Itt Churban van eltemetve. (Reiser A. 33.) Sok és olcsó volt ez a magyar