Payr Sándor: A balfi paplak és a két balfi papfi Amerikában. Történeti elbeszélés egy evangélikus papi család életéből. Budapest 1929.

A balfi paplak és a két balfi papfi Amerikában - II. A balfi pap családi körében. Kis János püspök a balfi templomban.

ben még jóízűen lakmározott, jóságos arcú, igen kedves, tiszteletreméltó öreg úrnak jellemezte nagyapámat. S egy fennmaradt Tiefenbrunner-féle jó arcképe is valóban ilyen­nek mutatja. Mint képzett lelkészt Kis János püspök sokszor be­hívta lelkészi vizsgalatokra és bizottsági gyűlésekre. Az espe­rességben is megbecsülték. Gamauf József ágfalvai lelkész halála után 1848. őt választották meg esperesnek. De nem fogadta el, „mivel, úgymond, nem bírja tökéletesen a ma­gyar nyelvet". Német anyanyelvű fiúknál ez akkor, sajnos, gyakori eset volt, mivel az iskolában nem magyar, hanem latin nyelven tanítottak. A jó öreg urat, ki csupa buzgóságból hosszan szokott prédikálni, az „Eklézsia Humorába" is belevitték. Karsay Sándor püspök mondta el róla, hogy Kis János szuperinten­dens is Balfon fürdőzött s egy vasárnapon már csak úgy a prédikáció végére akart bemenni a templomba. Szép csend­ben ült le hátul az egyik padsorba. De sorsát el nem kerül­hette. A prédikátor eleven szemei azonnal észrevették a ma­gas vendéget s nyomban ilyen fordulatot adott a beszédnek: „Kedves híveim, már most a végéhez jutottam volna prédi­kációmnak, de mivel az a szerencse ért, hogy szeretett fő­pásztorunk e pillanatban lépett be hozzánk, azért újra kez­dem elölről". Erre aztán szent borzadály járta át a híveket, de Kis Jánost is. Mikor az anekdota 1894. ilyen formában a Mi Ottho­nunkban megjelent, Guggenberger János ráckozári lelkész levelet írt a szerkesztőnek: mint soproni ember, úgymond, a jó Payr bácsit ő is ismerte, de az anekdotának éppen a java maradt el; a balfiak tudniillik egyenkint szépen kisom­polyogtak a templomból, kiment végül jó Kis János is; az egyházfi pedig felvitte a templomkulcsot a szószékre, mond­ván: „Ha végez, tisztelendő uram, csukja be a templom­ajtót". Guggenberger még megjegyzi: „Se non é vero, é ben trovato; én nem akarom bántani a balfi papot, mert jó ember volt az öreg úr". Minden evangélikus paplakon, amint ez már Luther életében is úgy volt, találni a sok baj és küzdelem mellett, az angol vékfildi lelkészre emlékeztető jeleneteket. Balfon is úgy volt. öreg nagynéném beszélt el egyet-mást. Mindegyik gyereknek volt becéző- vagy gúnyneve is a családban. Hen­rik volt „der Dicki". Képes volt az édes gyümölcsből egy zsomporral is megenni egyszerre. Ferencnek „Pranc", Luj­zának „Afca", a legkisebbnek „Samu-Hamu" volt a neve. A legidősebb Sándort, mivel ő mint soproni diák a többinél job­ban öltözködött, „der Herr" tréfás névvel illették. A diák úrfi

Next

/
Oldalképek
Tartalom