Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

MÁSODIK RÉSZ. Az egyházkerület általános története. - IV. Az evangélikus istentisztelet.

(Jesus Christus, nostra salus). Tehát ez még erősen lutheránus énekeskönyv volt s Perényi révén bizonyára a dunántúliak is ismerték. Hogy ismerték-e a dunántúliak a Hofgref-Heltai-féle kótás énekeskönyvet (Kolozsvár 1554) és Kálmáncsehi Sánta Márton könyvét, melyben Sz. Újfalvi Imre szerint hymnusok, antífónák, psalmusok, responsoriumok, versiculi, praecationes seu collectae et benedicamus voltak, azt nem tudjuk. Az első évtizedek két nagyobb énekirója, Batizi András és Sztáray is még lutheránusok voltak. Batizi fordította Luther szép énekét: Jer mi kérjünk Szent Lelket (Nun bítten wír den heilígen Geist). Batizihoz, miként Melanchthonnak 1543. irja, Pécs vidékéről mentek tanulók „discendae religionis causa." 13 éneke maradt s ezek javát ismerték bizonyára a dunántúliak is. Huszár Gál énekét is (Könyörögjünk az Istennek szent lelkének), aki prédikációjában még Luther urvacsorai tanát követte, szivesen vették az evangélikusok. Sőt a graduálja még 1631. is megvolt a kövesdi gyülekezet birtokában. Huszárnak ez a fentebb már említett énekeskönyve (Komjáti, 1574) lehetett az első, mely Dunántúl is szélesebb körben elterjedt. Időileg az 1566. évi nagyváradi és a Szegedi Gergelyféle 1569. évi debreceni énekeskönyvek megelőzték ugyan, de ezek távolabb estek Dunántúltól s a szerkesztői reformátusok voltak. Huszár graduálja már tartalmas, igen értékes vastag könyv (4. r. 347 levél). Az előszóban az éneklés hasznáról és szükségéről szól a szerkesztő. Inti a hiveket, hogy „minden gaz korcsmán, virágénekek között és a részeg disznók előtt az Istennek dicséretét ne énekeljék." Azután az anyanyelven való éneklés szükségét bizonyítja, mert az idegen nyelven való beszédből a szegény tudatlan község nem épül. Azért szedegette össze azokat a dicséreteket, melyeket a régi szent emberek s a jámbor keresztyén atyafiak magyarul csináltak. A könyv nem a nép, hanem a lelkész és kántor számára készült. Tehát igazi graduál, melyben sok a szertartásos (liturgikus) ének. Megjelöli mit énekel a pap, a kántor, a chórus és a gyülekezet. Több zsoltár és himnusz után imádság is következik, melyet a lelkész a szószékről mondhatott el. Szerzőkül a könyv Dévay, Batizi, Melius, Huszár Gál nevét említi, Luthernek is van benne néhány éneke, de hiányzik az Erős várunk, amely a váradiban és debreceniben már megvolt. (Szathmáry, i. h. 449.) Sztáray Mihály, a zsoltáros reformátor énekei mintául és buzdításul szolgáltak a későbbi énekírók számára is. A zsoltá-