Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

MÁSODIK RÉSZ. Az egyházkerület általános története. - V. A vallásos erkölcsi élet.

tanítóknak táplálásúi rendeltek volt) idestova az földesuraktól való elragadoztatása foglalja magának. Mert noha zsírosnak tetszik az mostaniaknak, ha gonoszul, poklúl az egyházi jövedelmet magokhoz koporíthatják s nem hogy a tanítókat legeltetnék az magokéból, hanem a régiekből nekiek rendeltetett jövödelmet is elvonszák és az mit fizetnek is, avagy feddéssel, avagy imigy amúgy adják meg nékíek az Szentírás ellen, az melyben arra taníttatunk, hogy ha az tanítók lelkieket vetnek az hallgatóknak és az lelki ajándékot közlik ő vélek, nem nagy dolog, sőt méltó legyen, hogy az hallgatók is az testiekben szolgáljanak őnekik és az tanítók is az ő hallgatóiknak testi marhájokat méltán arathassák ; főképpen holott az ollyatán egyházi emberek, kik az igében és tanításban munkálódnak, kétféle tiszteletre legyenek méltók . . . Nyilván vagyon sok főfő nemeseknek hamisan az egyházi jövödelmekből gyűjtött kazdagságoknak mind az magokéval egyetemben semmire, praedára és szaporátlanságra való jutásából mely kevés haszna legyen. Mely dolog miért hogy igen elterjedett, Isten az ellenséggel ís megbüntet érette." Ne fosztogassa tehát senki az egyházat, sőt a hadi zsákmányból ís adjanak részt neki. A hadakozó vitézeknek mint tábori lelkész adja tanácsúi : „Végezetre az zsákmányon az nyereség után ne öljük vágjuk egymást, hanem vágjuk fogytíg az ellenséget s aztán essünk az praedának, az nyereséggel pedig osztozzanak egyaránt az vitézek, mint az zsidók, de jól meglássák, hogy az Isten tisztességére való részt is, azaz az isteni szolgálatra, egyházi emberek, oskolában tanuló ifjak, erőtlenek, özvegyek, árvák és szegények táplálásokra való részt először kiadják az nyereségből s azután a többivel ők magok ís osztozzanak egyaránt, mert az Isten ugyan megparancsolta." (U. o. 119. 216.) A IV. részben külön fejezetben szól „Az hadról és vitézségről." De már az I. részben is megemlékezik a tábori élet bűneiről: „Mikor meggondolom, ki sok bujaság, fertelmesség és paráznaság volt táborunkban ez egynéhány esztendőben (1594— 1600), ki sok nem táborban illendő, testekkel kereskedő fertelmes személyek nyargallottak széllel az vitézek között, megszűnöm szerencsétlenségünkön álmélkodni s azon csodálkozom inkább, hogy mind el nem vesztvén, ennyi jóval is látogatott Isten bennünket. Az tisztviselők büntessék meg ez nagy fertelmességet, ne szálljon fejünkre közönségesen az Istennek büntető ostora." (118. 1.) Majd alább pedig részletesen is rátér a jó tanácsokra: „Ne tobzódjunk az táborban. Tanuljuk meg az kevés étellel,