Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

1. BEVEZETÉS

zetés általában konzervatívabb volt a teológiai tájékozódásban és az egyházpolitikai kezdeményezésekben, habár az egyre szélesebb körben jelentkező szabadelvű eszméktől lehetett várni az egyházak polgári egyenjogúságának bekövetkezését. A forradalom és szabadságharc folyamán az értékek megrendülése következtében a világiak tekintélyére jobban rászorultak a lelkészek, mint korábban. A paritás - azaz a különböző egyházkormányzati szintek kölcsönös egyházi és laikus irányítása - azonban minden ellentét dacára általában jól működött ebben a korszakban. Az evangélikus egyházban a gyülekezet volt az egyházkormányzati alapegység. Az anyagyülekezetekhez szórványok és filiák (leányegyházak) sora tartozott. Az anyagyülekezetek templommal és lelkésszel is rendelkeztek, a filiákban általában csak iskola volt. Az anyagyülekezet lelkésze viszonylag ritkán látogatta filiáit, a lelkészi teendők nagy részét az ún. lévita-tanító látta el. A szentségek kiszolgáltatásán kívül valamennyi egyházi szolgálatot elvégezhette, és képzettsége is azonos volt a lelkészekével. A lelkészjelöltek nagy része szolgált felszentelése előtt lévita-tanítóként. A következő magasabb egyházkormányzati szint az esperesek által vezetett egyházmegye volt. Az egyházmegyék területe többé-kevésbé igazodott a vármegyékhez, de a határokat jelentősen módosította a történeti hagyomány és a gyülekezetek területi elhelyezkedése. Az esperesek felügyelték a gyülekezetek törvényes működését, ennek folytán személyes kapcsolatban álltak lelkészeikkel, a kerületek és az egyházközségek között láttak el közvetítő és összekötő szerepet. A legfelső egyházkormányzati szintet a négy egyházkerület alkotta. Az egyházkerületek történetileg kialakult képződmények voltak, ez magyarázza, hogy kiterjedésük nagy mértékben eltért egymástól. A legnagyobb a Zólyomtól az Alföld déli részéig húzódó bányai egyházkerület, a legkisebb a Felső-Magyarország nyugati részét és Mosón vármegyét magába foglaló dunáninneni kerület volt. A dunántúli egyházkerület nagyrészt a mai Dunántúlt foglalta magában. Jellegzetessége, hogy a városi gyülekezetek (Sopron, Kőszeg, Győr) külön egységet képviseltek és nem tartoztak az egyházmegyékhez, ami állandó feszültségeket keltett. Felső-Magyarország keleti felét és a Tiszántúlt a tiszai egyházkerület fogta össze. Az egyházkerület tartott fenn magasabb iskolákat, illetve más intézményeket (pl. gyámintézetek). Lelkészi vezetője a szuperintendens volt, akinek püspöki elnevezése ellen a Helytartótanács rendszeresen kifogásokat emelt, noha egyházi jogköre lényegében megegyezett a katolikus megyéspüspökével. Az ő joga volt a lelkészjelöltek vizsgáztatása és felszentelése, illetve az egyházak rendszeres látogatása, canonica visitatiója. Az évenként összeülő egyházkerületi közgyűléseket az egyházkerületi felügyelővel közösen vezette. A közgyűlés a mai értelemben vett közigazgatási feladatokon kívül a kerület legfelsőbb bíróságaként is működött lelkészek, tanítók, gyülekezetek és világi patrónusok vitáiban. A kerületi közgyűlések közti időkben látogatásokkal, körlevelekkel és ad hoc bizottságok kiküldésével látta el a püspök egyházkormányzati teendőit. Bár a legfelsőbb egyházkormányzati szint, az egyetemes (országos) egyház 1848ban már évtizedes hagyományokkal rendelkezett, hiszen egyetemes felügyelő 1758tól, évenként összehívott egyetemes közgyűlés pedig 1774-től volt az evangélikus