Csepregi Zoltán: Magyar pietizmus 1700-1756. Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez. Budapest 2000. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 36.)
Tanulmány - V. Pietizmus és evangélikus egyház
„Sartoris... nyilvános disputádéban köteles megmutatni, hogy ú.n. pietista-e vagy orthodox" (76). A beszámolók ellentmondásait nem tudom teljesen föloldani, annyi azonban biztos, hogy a pietista Sartoris megválasztásának népes tábora és ellentábora volt, s megoldásként az a Tóth Sipkovits lett szuperintendens, aki ugyancsak pietista volt, csak éppen kevésbé tehetséges. 267 Húsz évvel később egészen hasonló történet játszódik le: ekkor - Miskei Ádám visszalépése után - ismét Sartorisszal szemben erőszakolja ki Wittnyédi János (1753tól dunántúli felügyelő) a jóval fiatalabb, s ezért kevésbé tekintélyes Bárány János megválasztását. Bár a felszínen tanításbeli viták zajlanak, talán mégis tévedünk, ha a szuperintendensek megválasztását ők és támogatóik teológiai álláspontjával próbáljuk magyarázni. A már megfoghatatlan személyes elfogultságokon túl az is szerepet játszhatott, hogy Tóth Sipkovits és Bárány János - ellentétben Sartorisszal - nemesekvoltak, s éppen Fábri Gergely sorsa mutatja, hogy kutyabőr nélkül a szuperintendenst kutyába sem vették. A választások eredményeit végignézve 26 " az is kiderül, hogy többnyire nem a legtöbb szavazatot szerzett, azaz legnépszerűbb jelöltet, hanem a gyakori visszalépések miatt a második vagy harmadik helyen állót iktatták be a tisztségbe (a kivétel: Fábri Gergely). így nem azt kell kiemelni, hogy milyen sok pietista püspöke volt a dunántúli evangélikusoknak (azaz mennyire meggyökeredzett itt a hallei-jénai irányzat), 269 hanem azt, hogy lehettek ugyan ezek rátermett vezetők, tisztüket nem annyira karizmatikus egyéniségüknek, szellemi kiválóságuknak, mint a kiegyensúlyozott választási erőviszonyoknak, egyházpolitikai patthelyzeteknek köszönhették. Nem érdektelen ugyan, hogy a Dunántúlon olyanok is kerülhettek vezetői pozícióba, akik nyíltan vállalták pietista elkötelezettségüket (a Dunáninnen Elias Mohi ugyanezt titkolni igyekezett!), mégis tanulságosabb azt vizsgálni a választásokon, hogy kik bírták a lelkészek többségének a bizalmát: 1736-ban Sámuel Serpilius kapta a legtöbb szavazatot, 1746-ban Torkos József, 1749-ben Fábri Gergely, 1756-ban Miskei Ádám. Valamennyien tehetséges, alkotó papok, s egyikük sem fordult meg a pietizmusnak elkötelezett német egyetemeken (Serpilius, Torkos, Fábri wittenbergi diákok voltak). Serpiliusszal és Miskeivel szemben a nem kevésbé művelt Sartoris mint láttuk - a második helyre szorult. Bárány János sem éppen apja tekintélyének, hanem inkább Wittnyédi János gyakorlati megfontolásainak köszönhette a szuperintendensi széket. Payr Sándor nézetétől, hogy a Dunántúli Evangélikus Egyházkerületet egységesen pietistának tekintsük, azt hiszem, elbúcsúzhatunk. Sokkal találóbb erre Johann 2 " Bárány János így búcsúztatta (Payr 1910. 330): „Az igaz bölcs Isten ó' Íteletében / Nem nézi azt, mennyi van ki elméjében, / Mennyi ajándékkal bir az ő tisztében, / A tálentom mennyi van bizva kezében." 2Ö! Ld. Miskei Ádám feljegyzéseit: Payr 1910. 288-310. 2 "" Szent-Iványi 1935. 331-332.
