Karner Károly: Időszerű hitvallás. Budapest 1989.

Előszó helyett

életünket teremtő és meghatározó Istenben futottak össze. Gondoljuk el, mi történik, ha a lapnak azt az oldalát, amelyen ez a központ van, levágjuk: a vonalak - életünk vonalai! - megmaradnak, mint azelőtt voltak, de központ nélkül a „semmibe" futnak. Ezért kuszálódnak össze életutak és az emberi lét értelmét meghatározó „vonalak" : értelmünk, akarásunk törekvései nem kevésbé, mint vágyódásaink. A modern művészet is tükrözi ezt a célt nem ismerő, a „semmibe" torkolló összevisszaságot : a zavart és az eredménytelenül szétforgácsolódó erőfeszítéseket, mindazt, amit és ahogy a művész látja önmagát, létét, létének az értelmét. Sokak - a mindennapnak élő tömegek - számára mindez vagy mindebből sok nem tudatosul. A művész is ezt a nem tudatosult, összekuszálódott életet találja önmagában és a világban. Ezt igyekszik művészetében is mint önmaga lényegét - kifejezésre juttatni: a festő színfoltokat vagy geometriai vonalak közé szorított alakokat rajzol, a modern zene alig ismer melódiákat, csak hangszíneket, a lírikus olyan verseket ír, melyekből sokszor még a mondatokat elválasztó írásjel is hiányzik, a regénynek alig van vagy nincs is cselekménye, még kevésbé végződik a konfliktusokat feloldó megoldásban stb. Mindezek összekuszált vagy semmibe futó vonalak. Pedig nem mondhatunk le arról, hogy életünknek és a világnak van értelme és célja. A következő „hitvallásnak" az is egyik célja, hogy az olvasóban életünknek az értelme és célja tudatosuljon és hogy segítse öt a válasz megtalálásában. Ehhez még egyet kell hozzátennem. Emberi egzisztenciánk maradéktalanul bele van ágyazva olyan történeti, társadalmi és biológiai adottságokba, amelyeken nem változtathatunk, azok „sorsszerűek". Ehhez járulnak olyan egyéni életkörülmények, amelyeket ugyancsak sorsszerűeknek érzünk. Sokszor úgy véljük, hogy életünk útját is ezek határozzák meg. Porszemnek érezzük magunkat, amelyet tetszése szerint kap fel a szél és sodor tova. Minél jobban tudatosul életünk, annál jobban elfog létünk e sorsszerűségének tudata. Valóban, sok gondolkodó vélte úgy, hogy rabjai vagyunk sorsunknak, és hogy ezért sem 4