Gyapay Gábor: A Budapesti Evangélikus Gimnázium. Budapest 1989. (Iskolák a múltból)

Folyamatos fejlődés (1873-1924)

A dualizmus korában a tanári karra a nagyfokú stabilitás jellemző. A rendes tanárok túlnyomó része nyugdíjazásáig az iskolánál maradt, néhány kivételtől eltekintve, akik magasabb beosztású helyekre, elsősorban egyetemi katedrákra távoztak. 1883-ban a 11 tanárból 9 tíz év előtt is tagja volt a tanári karnak; folytatva a sort: 1893-ban a 13-ból 7, 1903-ban a 15-ből 7 és 1913-ban a 22 tanárból 13 volt ott tíz év előtt is. Ha meggondoljuk, hogy közben a létszám a duplájára nőtt és egy generációváltás is lezajlott, akkor valóban imponáló a tanári kar stabilitása. Ez a stabilitás az egyik magyarázata annak az egységes szellemnek és értékrendnek, ami az iskola arculatára annyira jellemző. A rendes tanárok száma a növekvő igényeknek megfelelően fokozatosan nőtt. Alkalomszerűen helyettesítő tanár kevesebb szerepel, és ezek is elsősorban beteg vagy meghalt tanárok helyére léptek be, mintegy kisegítve az iskolát. Ugyanez a helyzet a háború alatt bevonult tanárok helyettesítésénél. 1874-ben 11 tanári állás volt, 1918-ban pedig 22. A korszak folyamán összesen 32 tanárt választottak meg tanári státusba, és ezek közül 25 élete végéig az iskolánál maradt, mindössze 7 tanár távozott az iskolából más helyre: három egyetemi tanár lett, kettő más egyházi intézményhez ment át (Böhm Dezső a leányoktatás területére, Góbi Imre pedig a Luther Otthonba, illetve az egyetemes levéltárba), két tanár más oktatási intézménybe távozott. Ha a tantestület származási helyét nézzük, akkor ebben a korban is a felvidéki eredet dominál, mert az ismert 30 szülőhelyből 11 a felvidéki (de ha azt nézzük, hogy a három budapesti közül két család a Felvidékről származik, akkor az arány még feltűnőbb). Jelentős a dunántúliak aránya is: 8. Az Alföld,