Gyapay Gábor: A Budapesti Evangélikus Gimnázium. Budapest 1989. (Iskolák a múltból)

Az iskola első korszaka (1823 —1854)

mint az evangélikusoké. A vallási türelem és a gazdasági fellendülés gyors polgárosodást indított meg a körükben, ami a szellemi igényeket is felfokozta, de iskolájuk nem volt. Zömük a Terézvárosban és a Lipótvárosban lakott (magában a Terézvárosban 16955), tehát az evangélikus gimnázium közvetlen szomszédságában. A két felekezet között meleg baráti kapcsolat alakult ki, annál is inkább, mert az 1838. évi pesti árvíz idején a zsidó lakosság tömegével menekült az evangélikus templomba, ahol menedéket és gondoskodást talált. Ennek emlékét őrzi az a szép ezüstkehely, amit Lőwy Hermann ékszerész, pesti hitközségi elnök ajándékozott az árvíz után Láng Mihály pesti evangélikus lelkésznek hálája jeléül. Az evangélikus egyház is szimpátiával kezelte a zsidóemancipáció ügyét, hisz mind a benne szerepet játszó liberális nemesség, mind a magyarosodó polgárság nagyrészt a társadalmi integráció híve volt. Megkönnyítette az együttműködést, hogy mindkét vallás hívei zömmel német nyelvűek voltak, de ugyanakkor az elmagyarosodás útján jártak. Ezek a tényezők megmagyarázzák, hogy miért emelkedett a zsidó tanulók száma az iskolában épp 1840 után. (Számuk majd csak 1919 után, a Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Főgimnázium megnyitása után csökken némiképp). A tanulók szociális származásáról pontos kimutatást nem tudunk adni, de becslésekkel a statisztikus arányok eléggé megközelíthetők (lásd 2. táblázat).