Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Teológia és kegyesség - Donáth László: Tanúság és távlat. Az Ótestamentum szerepe Luther teológiai eszmélődésében
a messiási értelmű szót, ezzel kétségtelenül felhatalmazza Dávidot „olyan kedves zsoltárok” írására, melyeknek egyike a búcsúszava.43 A zsoltárokban a Luther által fellelt krisztológiai próféciákat az 1531— 33 között írt summariumaiban tekinthetjük át. Öt csoportra osztotta a zsoltárokat. A jövendölés-zsoltárok többsége Krisztus személyére, szenvedésére, halálára, föltámadására és királyságára vonatkozó prófécia; a többi inkább az evangéliumra, Krisztus országára, a keresztyénségre vagy az egyházra utaló.44 A jövendölések koronája számára a 110. zsoltár. „Ezzel egyenlő az egész írásban nem található, és ezt könnyebb elismerni, mint a legelőkelőbben felöltöztetett keresztyén hitet. Mert Krisztus ily világos, szikár szavakkal sehol másutt nem prófétáit arról a papról, az örök papról, aki által Áron papsága fönnmarad.”45 Luther nem talál szavakat, melyekkel megragadhatná azt az ujjongást, ami e zsoltárban Krisztus föltámadásáról és uralmáról csilingel. Amit a keresztyénnek a hitről tudnia kell, megtalálja itt: Krisztus istenségét és emberségét, dicsőséges uralkodását, de országa földi elrejtettségét és gyön- geségét is, a szakadatlan küzdelmet, melyet a keresztyének a világban — például ennek uraival — kényszerülnek folytatni, az evangélium vigasztaló reménységét és a Szentleiket stb.46 De nem ritkábban hivatkozik a 2. zsoltárra is: „A 110. és a 2. zsoltárnál délcegebb nincs az egész Psalteriumban.”47 1532-ben egész előadást szentelt e zsoltárnak. Legmélyebben a világhatalmak lázadását meghaladó győzelem ígérete ragadta meg, az, hogy Isten a passió révén arat diadalt. „Ez a zsoltár az első parancsolatból ered, mivel Isten maga ígéri: a mi Istenünk lesz.'^8 E zsoltárcsoportból még a 24-et tartotta különösen jelentősnek, mert ez Krisztust a dicsőség királyaként, a Seregek Uraként jelöli meg. Luther minden egyes zsoltárnál gondosan mérlegelte, vajon Krisztusra vonatkoztathatja-e. A 18-nál végül is úgy dönt, bölcsebb, ha Dávid szájába adja, s csak allegorizálja Krisztusra. Ezzel szemben a kiszabadított rabok énekét, a 126-at nem hajlandó a babilóniai vagy egy másik rabságra érteni: ilyen magasztosan csak az eljövendő Krisztusnak lehet énekelni, megváltásáért köszönetét mondani. A zsidók ezért csak hamisan érthetik egyik vagy másik fogságukra.49 Minden próféta szinte pontosan úgy beszél az eljövendő messiásról és országáról, mint Dávid. Luther a próféciát nem jóslásnak, hanem igehirdetésnek tekintette, de akkor a prédikáció rászorult a jövendölés formájára. A próféták dolga a nép hitben való megtartása volt Krisztus eljöttéig. „Ezért ők az igével Krisztuson csüngtek, s benne hittek, éppúgy, 22
