Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
A reformáció áttörése - Ritoókné Szalay Ágnes: A wittenbergi egyetem magyarországi promoveáltjai a 16. században
időt, legfeljebb három félévet vagy annál is kevesebbet töltött az egyetemen. Lelkészi pályára készültek, és az otthoni képzés megerősítésére akkor ennyi idő is elég volt. Akit ennél többre sarkallt az egyéni ambíció, és az anyagi támogatást is meg tudta szerezni hozzá, az tovább tanult. A magister cím és a mögötte levő képesítés nagyon megritkult a régi egyházi képzés kereteit levető magyar társadalomban a 16. század harmincas éveitől kezdve. Aki mégis ilyet szerzett, az egy újfajta értelmiség példájának tekinthető. Helyezkedését, hivatáskeresését nyomon kísérni tanulságos, és nem szakítható el azoknak az intézményeknek vizsgálatától, amelyek az új értelmiség befogadását lehetővé tették. Újak voltak ugyanis a keretek is, amelyek tevékenységüknek teret biztosíthattak. Világi kézre került az oktatás ügye, a tanárok elhelyezkedési lehetősége változott. Az újkori magyar állam hivatalszervezetét is megújították. De új volt maga az egyház is, a korábbi egység helyett a század végére több felekezet is szervezetté formálódott. Luther is, Melanchthon is sokat és sokszor hangsúlyozták, hogy az egyházi javak szekularizációját követően az iskolák fönntartásának gondja a világi hatalmasságoké, a földesúré, a városé kell, hogy legyen. Figyelmeztettek e felelősség anyagi és erkölcsi oldalára, mégpedig egyenlő hangsúllyal. Éppen a Wittenbergből jövő intelmek eredménye az a néhány próbálkozás, amely a 16. század folyamán hazánkban is ismeretes: biztosítani kell a magasabb szintű iskolai oktatást a határokon belül. Petrovits Péter a század közepén Temesvárt kísérelte meg egy ilyen iskola fölállítását. A fiatal intézményt a török torkában nem a balkáni veszedelem söpörte el, hanem Ferdinánd király erőszakos és türelmetlen alattvalói. Nagyszeben körülbelül ugyanebben az időben már külföldi professzorral is tárgyalt a föltételekről a szervezést illetően. A tervet pártfogolták az erdélyi városok és a főurak is. Különösen érdekes, hogy támogatta ezt a tervet Nyugat-Magyarországról a Lutherrel levelező Révay Ferenc nádori helytartó is, mégpedig azért, mert akkor az országnak abban a részében ilyet ő nem kezdeményezhetett.3 Az összefogás mégsem volt elégséges a terv megvalósításához. Ismeretes, hogy Melanch- thonnak Perényi Péterrel és Nádasdy Tamással kapcsolatban is voltak hasonló reménységei. Mindezek a próbálkozások sorra meghiúsultak, ugyanúgy, mint a század második felében az a Felső-Magyarországra tervezett főiskola ügye, amelynek érdekében a magyar kamarának éppen Wittenberget járt consiliariusai fáradoztak a legtöbbet. Mindezen intézmények az országnak az értelmiséget fölvevő és egyben újratermelő mű15 225
