Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.

Teológia és kegyesség - Donáth László: Tanúság és távlat. Az Ótestamentum szerepe Luther teológiai eszmélődésében

tűk és megmenti őket. Igaz, Luther az önmagát az ősatyáknak, Mózesnek, Dávidnak és Izrael népének kinyilvánító Istenre is sok példát talál, de figyelemreméltó módon ezeket a kinyilatkoztatásokat „racionálisan” értelmezi. Például a Kain-történetben (lMóz 4,6—7) Isten Ádám által prédikáltat. Máskor azt hangsúlyozza, hogyha Izraelben „az Urat akarták megkérdezni”, a papokhoz vagy a prófétákhoz fordultak, tőlük kellett választ kapniuk. A kinyilatkoztatásban is elrejtett marad Isten, mivel szent és igaz ő, aki soha nem szolgáltatja ki magát az embernek.

Ezért, Luther szerint, Izrael népe csak hite által maradt meg. Az Ótestamentum emberei az elrejtőzködő Istennel szemben saját kijelentéseire hivatkoztak. Tehát arra, amit korábban Istenről (a prédikáció révén!) meghallottak. Jákob a Jabbók-gázlónál nem ereszti el Istent, míg meg nem áldja őt, hiszen ő az, ki atyáit is megáldotta. így hivatkozik Mózes is Isten Izraelre vonatkozó ígéretére a Sinain, mikor az Úr végezni készül népével (2Móz 32,10—14). És ezért tartja Luther az ézsaiási mondat második felét is — „Izrael Istene, szabadító” — tökéletesen hitelesnek.

Éppen az Ótestamentum győzi meg Luthert: az embernek nem egy ha- ragvó és egy kegyelmes, tehát két különböző s egymásnak ellentmondó Istennel van dolga, hanem az egy, igaz és szent Istennel, akit az ember sohasem ragadhat meg, s meg sem ismerhet. Azt tesz, amit akar, s felelősségre senki sem vonhatja és nem is szabad vonnia (Jób-probléma!), Ő mégis ugyanaz, az ígéreteit adó és be is töltő Isten, aki az ősatyákat és Izraelt vezeti és megőrzi; megbocsátja bűneiket, s megáldja Őket és általuk a velük együtt élőket mind. Ebben az Istenben hinni a legnehezebb, de ez az igazi hit. Pál apostol épp ezért írja Ábrahámról: „reménység híján is reménységgel hitte.. ,”(Róm 4,18)

De térjünk vissza a történelemben elrejtőzködő Istenhez, az isteni „álarcosbál’’-hoz. Luther a játékkép locus classicusára a bölcsességmondásokban bukkant: „Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben” (Péld 8,31). E játékot vészesen komoly támadásnak és hitpróbának tartja, zajlódjék bár a nagy történelem vagy az egyes ember személyes kis világában.

Az isteni játék talán legszemléletesebb illusztrációját a testvéreit viszontlátó József magatartásában fedezte föl. Ezért értelmezte lMóz 42-t az isteni világkormányzás példájaként. „»Áldott az az ember — mondja Jákob —, aki a támadásokat eltűri. Mert megpróbáltatása után az élet koronáját kapja, amit Isten megígért az őt szeretőknek.«— Ezért bátran

12