Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.
II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.
énekszerzők lelkét is a kor siralmas, szenvedéssel teli élete és elénk tűnik a különbség, mely a nyugodt, fenséges magaslatokról alászállni nem akaró katolikus és a küzdelmes életben aktív résztvevő protestáns énekköltő között mutatkozott. Zsoltáranyagunk énekeskönyvekben maradt fenn. Mivel az énekeskönyvekről még szólni fogunk, most csak röviden a felsorolásra szorítkozhatunk. Az első verses zsoltárokat tartalmazó gyűjtemény Huszár Gál énekeskönyve volt, mely 1560-ban jelent meg, de ma egy példánya sem ismeretes. Szabó Károly »Isteni dicséretek és psalmusok« címen említi ez elveszett kiadást, de Szilády az 1560-it az 1574-i 1. kiadásnak gondolva »a keresztyén gyülekezetben való Isteni dicséretek és imádságok« címet használja. Ez az 1560-i Huszár Gálféle énekeskönyv lehetett alapja az 1566-i váradi, és az 1569-i Szegedi-féle énekeskönyvnek. A kiadások bővültek, de alapjában mindegyik visszavezethető a Huszár Gál félére. 1582-ben jelent meg Bornemisza Péter énekeskönyve. Itt már több zsoltárt találunk, mint az 1563-i és 1579-i Szegedi-féle énekeskönyvben. Ez volt az alapja az 1590-i Szegedi-féle kiadásnak. Ebből merített a Gönczi-énekeskönyv is, mely számos (kb. 30.) kiadásával a XIX. század elejéig használatos volt- A későbbi énekeskönyvek (debreceni, bártfai, stb.) mind visszavezethetők a Huszár Gál, Szegedi Gergely, Bornemisza-féle énekeskönyvekre. A XVI. század legjelentősebb zsoltáros könyvei voltak ezek. A kéziratos graduálok, énekeskönyvek a zsoltároknak csak prózai fordítását közlik. Nincsenek bennük verses psalmusok. Az énekkincs legősibb darabjai a himnuszok. A reformáció beáramlásával az énekkészlet nem változott azonnal. Az első időkben a katolikus himnuszokat dolgozták át, megfosztva a kizárólag katolikus fogalmaktól és szellemtől. Egyeseket teljesen érintetlenül hagyva énekeltek. Huszár Gál énekeskönyve minden napra egy himnuszt rendelt, melyek közül még máig is énekelünk néhányat. (Igaz biró nagy Úristen; Dicséret és tisztesség Tenéked; Jöjj népek Megváltója stb.) A kor többi énekeskönyvei bőven tartalmazzák ezt a műfajt. A magasszárnyalású himnuszok legjobban dicsérték az Istent és eltérve a zsoltároktól, sohasem bocsátkoztak a jelen viszonyait panaszló fejtegetésekbe- A katolikus kiegyensúlyozott, csak felfelé tekintő, mély hit szólalt meg bennük. Ha nem is önálló, saját tulajdonunk ezen himnuszok összessége, szellemük szerint mégis ugyanúgy protestánsok mint katolikusok. Kér sőbb a himnuszok kegyes tartalma elvész az átdolgozó, beléjük szorított mondanivalója között. Ha most már az énekszerzők eredeti műveit vizsgáljuk, elénk tűnik, hogy ezek távolról sem fedezik azt, amit ma templomi ének név alatt összefoglalunk. Egyesek egész históriák, mások élénken, kíméletlenül vitatkoznak, a kifejezéseket ritkán válogatják meg és hangjuk legtöbbször szenvedélyes, a mai mértékkel mérve éppenséggel goromba. Mint már említettük, kevés bennük a lirai elem, több a tanító és támadó célzat. A bibliai históriákra szükség volt, mert Biblia kevés forgott közkézen, és e költemények által igyekeztek a szerzők, legtöbbször lelkészek a nevezetesebb és tanulságos történteket megismertetni. A nép a templomban szavanként tanulta meg az éneket, ezzel a szent történeteket is elsajátította. Majd az énekeket könyvekbe gyűjtötték és a következő nemzedék már innen tanulta, innen ismerte meg a reformáció felfogását magukbafoglaló históriákat és énekeket. Karácsonyra Batizi András »Krisztus születésének históriája« (RMTK. I. k. 58. 1.) szerepelt, Húsvétra pedig Batizi vagy Sylvester éneke (örülj és örvendezz keresztyének gyülekezete, vagy »Krisztus feltámada« kezdetű énekek). A keresztyén hit főbb ágazatait foglalja össze Dévai Biró Mátyás, akit fáradhatatlan reformátori munkássága miatt a »magyar Luther« névvel szoktak illetni. »Az igaz hit által való üdvözlés módjáról« című, tőle fennmaradt egyetlen templomi énekében nemcsak tanítja, de buzdítja s a híveket. Valószínű, hogy több éneket is írt, de ezek talán a név nélkül álló énekeink között rejtőznek. Igen szép ének és tiszta liraiságával csaknem egyedül áll a század énekei között Szkárosi Horváth András »Vigasztaló ének«-e. Szkárosi támadó, gúnyolódó és kíméletlen verselő volt, a legerőteljesebb támadó egyházi énekeket ő írta e korban. (Átokról; Fejedelemségről; Fösvénységről; Panasza Krisztusnak; Az kétféle hitről; stb.) Egy versében nincs támadó célzat. »Semmit ne bánkódjáL Krisztus szent serege* kezdetű ének, az őszinte hitet és meggyőződést sugározza. 2 4 A kor komor lelkületéhez igen illett a halál gondolata. A sok háborúság, nyomorúság a halál felé fordította a hivő ember figyelmét s várta a halált, az üdvözülést, nem írtózott tőle. A költők a halált szerették megénekelni és vele kapcsolatosan, hogy a hívőket a bűntől óvják, az utolsó ítéletet festették meg realistikus színekkel énekeikben- Batizi »Az halálról való emlékezés« című énekében emlékeztet arra, hogy a halál bármely időben eljöhet értük, éljenek hát vétek nélkül. Dobai András pedig az utolsó ítéletről ír »Az hatalmas Isten királyok ' királya ...« kezdetű énekében. Tárgyát Máté ev. 25. r. 31—46. verséből vette. Rajta kívül mások is feldolgozták ezt a részt. Egy strófája komoly intést tartalmaz. Sztárai is írt zsoltárfordításain
