Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.
II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.
A bűnbánat marcangolja lelküket. Áts: »Oh, ki későn futok« Zöng. 164. 1.). Kevés szerzőt ismerünk a két századból, a versfők keveset mondanak. Kevesebbet, mint a XVI. században. Az említetteken kívül ismerjük Kalinka Joachim illavai püspököt (»Előtted állok drága Jézusom«), Regius Király Jakabot (Kegyes Jézus én imádságomra), Petrőczi Kata Szidóniát (Elbágyadt lelkeknek; Óh, hogy adhassak há!ákat«; több éneket is írt.) (Pálóczi Horváth Ádámot (»A nagy király jön«); Szőnyi Benjámint, hódmezővásárhelyi lelkészt (»Ez ünnepi szent napokban«; »Jövel Jézus lelkem hő szerelme«; »Az én időm mint a szép nyár« stb.). Zigán János hőgyészi lelkészt, ki szintén több szép éneket írt. Azonkívül feljegyezhetjük Beliczay Jónás, Perlaky Dávid, Torkos András, Wimmer Ágoston, Miskei Ádám stb. nevét. A XVII. és XVIII. század évei nehéz, küzdelmes idők voltak, de a szenvedések tüzében a lélek megacélozódott, Istent kereste és meg is találta, amiről az énekeskönyvek legjobban tanúskodnak. Nem fejezhetjük be e kor tárgyalását anélkül, hogy ki ne térnénk egész röviden a katolikus átvételekre. Énekeink őszinte vallásosságát, tiszta szépségét semmi sem igazolhatja jobban. mint az a tény. hogy a katolikusok is merítettek énekkészletünkből. Luther énekei közül az »Erős várunk«-at többszörös egyházi tilalom ellenére énekelték. Illés István, esztergomi kanonok, aki éppen az ellen kelt ki, hogy »az eretnekséggel bőves Graduálék és Funebrálisok sokhelyütt a katolikus iskolamesterek kezében is forogtak«, nem tudta elkerülni, hogy az »Eros várunk híres protestáns éneket« más eretnek dallamokkal együtt még 1693-ban is »Soltári Énekek« című gyűjteményébe fel ne vegye, 49 — amint ezt Bogisich Mihály, a protestáns énekek egyik legnagyobb támadója is elismeri. 50 Harsányi István 6 1 kimutatta, hogy a Cantus Catholici kötetében (1651.) többek között megtalálható a »Jövel Szent Lélek Űristen«; »Mint a szép híves patakra«; »Dicsőiilt helyeken« stb. kezdetű énekek. Kájoni János, csíksomlyói ferencrendi szerzetes 1676-ban megjelent énekeskönyvében — Cantionale Catholicum — 150-nél is több protestáns szerzőtől való ének rejlik. Köztük Sztárai (14), Szegedi Gergely (5), Batizi András (5), Skaricza Máté 4), Huszár Gál 2), Hartyáni Imre, Mágócsi Gáspár, Végkecskeméti Mihály, Zeleméri László. Szenczi Molnár Albert, Szegedi Kis István stb. (1—1 ének). Luther »Mennyböl jövök most hozzátok« kezdetű éneke hangjegyekkel együtt szerepel az 1674-i Cantus Catoliciben és Illyés András erdéyi r. k. püspök »Régi és Üj énekek« című kötetében is, mely Nagyszombatban jelent meg52 Szoszna Demeter kéziratos énekeskönyvében (1714—15.) a katolikus énekeskönyvekből veszi anyagát és sokat merít az Áts M. Zöngedező . . . és Gönczi gyűjteményéből, összesen közel 70 éneket használt fel a protestáns énekkincsből. Énekeink nagy sikerét jobban nem lehet jellemezni mint e néhány adat által mert a katolikusoknak szép énekanyag állt rendelkezésükre, mégis örömmel fordultak a protestáns készlet felé. A szorongattatás, üldöztetés tehát —• ha szabad így mondanunk — használt egyházunknak, mert megedzette, elmélyítette a lelkeket és ezáltal olyan teljesítményekre tette képessé, amelyre mások a nyugodt és biztonságos egyházi körülmények között nem voltak képesek. Ez az énekkultúra a tetőpontját érte el Áts Mihály és Sartorius énekeskönyvével és nyugodtan állott ellen minden viharnak. A XIX. században már esik ez a színvonal, míg ma, sajnos, alig élünk a régi ősök hagyatékából. V. ÉNEKEINK NAPJAINKIG A XIX. század egyházi énekeinknek legvegyesebb korszaka. A gyülekezeti éneklés a liturgia hanyatlásával mindjobban fellendült. Liturgikus énekeink mind a múltban gyökereztek, nem volt szükség azok lényeges megújítására, hiszen a régi századok bőven ellátták az egyházat ilyen énekekkel. A liturgikus rend azonban mindinkább veszített szépségéből, ősi szerves egységéből és »gyülekezeteinkben valóságos liturgikus nihilizmus ütötte fel a fejét«. B s Az egyes részeket lassan teljesen a gyülekezeti énekkel pótolták, vagy el is maradtak. A gyülekezeti énekszükséglet így megnőtt és a felmerülő hiányokat minden módon igyekeztek pótolni. Költők, püspökök, tehetségesebb vidéki lelkészek versenyeztek az énekek »gyártásában«. Még a német pietizmus édeskés, érzékenységtől olvadó énekeiből is fordítottak és ezek mintájára újakat írtak. A régi, ódon, szép énekeket a racionalizmus modorában dolgozták át, úgyhogy azok mindenképpen veszítettek őszinteségükből és nemes egyszerűségükből. Jellemző, hogy Luther énekeit vagy egészen mellőzték, vagy csak alig egynéhányat vettek fel belőlük
