Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

BESZÉLGETÉS A TEMPLOMKERÜLŐVEL Irta: DEZSÉRY LÁSZLÓ Végre veled is találkozom — Ismeretlen Testvér, — akit annyit kereslek a templomban. Mindig vannak üres helyek. Itt egy egyetemi tanárnak kellene ülnie, szoktam gondolni magamban s összehúzott szemmel kellene hallgatnia az igehirdetést, aztán sokat beszélgetnie velem, hogy tudjam, mit szól a szellem embere az Isten üzenetéhez. Ott meg egy édesanyának kellene ülnie, akinek kint van a fia az arcvonalban. Most, a hosszú orgonazene alatt éppen jó ideje volna, hogy kiimádkozza magát. Itt ül egy fiatal fiú, ez átadhatná a helyét egy rokkantnak, — ha a rokkant bejönne a templomba s itt is akarna erősödni. Az a hely az ablak alatt jó volna annak az orvosnak, aki elmondta, hogy évek óta nem volt templomban — de ideggyógyászkodik. Ott meg két hely üres egymás mellett. Az arra a fiatal párra vár, akik két éve esküdtek meg »csak polgárilag« s még azóta sem voltak templomban, de még csak nem is imádkoztak együtt. Ott hátul állóhelyek vannak. Mennyi diák hiányzik! Pedig mennyivel szebben menne az ének, ha ott harsognának hátul. Sok, sok Ismeretlen Testvér, miért is nem jössz a templomba? Megmondom őszintén, nem értem ezt a dolgot. A templom nekem a szívemhez nőtt. Pedig tizennyolc éves voltam már és még nem volt templomunk. Óbudán nőttem fel s az istentiszteletek egy kis sárga házban folytak, mélyen az udvarban. Akkora kis szoba volt az egész, hogy egy kis család éppen hogy ellakhatott benne. De mi is éppen csak egy kis család voltunk. Mindenkit ismertünk arcról, aki templomba járt. Az első sorban balra a presbiterek ültek. Ma is emlékszem az ősz és kopasz fejekre. Volt egy magas szemüveges bácsi köztük, aki minden vasárnap szépen vasalt kis fekete fejvédőt vett elő az énekeskönyvéből és fázósan a fejére tette. De ismertük az asszonyokat is. Mi fiúk hátul tolongtunk az ajtónál és nyitogattuk az ajtót. A lányok feljártak a kis kórusra. A diákság nagy beszélgetést szokott csapni istentisztelet után az udvaron, A templomban kis oltár volt, a képen a kenyérosztó Jézus. De sokat néztem ezt a képet! Jézus imádkozott. Égre fordított szép szeme volt s hosszú ujjai a kenyér felett. Ha ünnep volt, kiszorult a fél gyülekezet s az udvarban próbált valamit hallani az igéből. Pünkösdkor már jó volt. Az ablakot kinyitották s mi az ablak alól hallgattuk az Igét. Virágos udvarban ültünk s az ablakból, mint csendes muzsikaszó, áradt a beszéd. A hivek lábujjhegyen jártak az udvarban. Óbudán mindenkinek volt már temploma, csak nekünk evangélikusoknak nem volt. Az utca végén hatalmas zsidó templom állt vaskerítés mögött, zöld tetővel. Nem volt benne élet. A reformátusoké alig pár utcával arrább hívogatta harangszavával az odavalókat. A katolikus templom meg magas tornyával mintha áthajolt volna az alacsony óbudai házak felett s fejünk felett rázta volna a harangját. A nagy harangzúgás beleömlött az istentiszteletünkbe. És nekünk nem volt harangunk. A mi egyházunk egyetlen szórvány. Kicsi egyház, de mindig éreztem, nagy belső erőkkel. Az iskolánkban alig voltunk evangélikusok. Tömeget csak akkor láttam, amikor évenkint begyűjtöttek minket a Deák téri templomba, csendes napokra. Zúgó nagy diáksereg voltunk 34* 531