Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.
II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.
A XVII. ÉS XVIII. SZÁZAD EGYHÁZI ÉNEKKÖLTÉSZETE Egyháztörténeti szempontból a két század egy korszaknak tekinthető. A korszak képe egy teljes hullámvonal. Hullámhegy, XVI. század vége és a XVII. század legeleje. A protestánsok még szabadon gyakorolhatták vallásukat, zsinataikon egyházi ügyeiket megtárgyalhatták, a bécsi béke (1606-) vallásügyi részének I. pontja kimondta, hogy a király senkit hitében megbántani, se más által háborgatni engedni nem fog. Ezáltal az evangélikusok is szép jövőt reméltek. 1610-ben folyt le a zsolnai zsinat, melynek végzéseit Thurzó György, mint nádor, az egész országba széjjelküldte, hogy eszerint szervezkedjenek az evangélikusok. 1614-ben Szepesváralján ült össze evangélikus zsinat. 3 9 A megindult református vallás sok hívőt elhódított az evangélikusság közül, de a maradék bátran és hűségesen állta az idők viharait. Szükség is volt erre az erőre, mert a hullám a hegyről a völgybe zuhant. A viszonylagos nyugalom után véres üldöztetések, szenvedések, támadások szakadtak a hithű protestánsokra. Különösen az 1660-as években szenvedtek sokat, I. Lipót valóságos irtó hadjáratot indított ellenük. Azután következett a legszomorúbb sors: papoknak, tanítóknak seregét hajtották gályarabságra ( 1670-es évek). Csak néha csillant fel mégis egy kis remény a helyzet javulására, de mindig újabb csalódás keserítette el a szenvedők lelkét. A teljes elnyomás az 1781-ig, II. József türelmi rendeletéig tartott. Innen ismét a hullám felfelé ível, lassabban, mint ahogy a mélybe szakadt, de mégis felfelé. Az 1791-i országgyűlésen II. Lipót törvénybe iktatta bátyjának, II. Józsefnek rendeletét és ezáltal a szabaduás boldog perce elérkezett. Ezután az egyház történetének új korszaka kezdődött: »az evangéliomi egyház feléledésének és régi törvényes jogaiba visszahelyezésének kora.« 4 0 A nehéz időkben az egyház belső élete is megsínylette a kegyetlen elnyomást. De még így is a protestánsok vezettek a műveltség terjesztésének tekintetében. Az irodalom is küzdött az 1673-ban behozott cenzúra átkos megszorításaival, különösen a XVIII. században volt a protestánsok irodalmi munkássága megnehezítve. A bátor és hitükért minden veszélyt vállaló protestánsok azonban még így is igen szép eredményt érhettek el az egyházi irodalom terén. Az ének tovább zengett, mint a múlt századokban és a gályaraboknak is ez adott erőt, ez nyújtott vigasztalást. Az 1674-ben Kassán megjelent »Cantus catolici« 8. kiadásának előszava így panaszkodik: »A híveknek nagyobb részét a római szentszéktől az éneklésbeli zengésnek édesgetése vonta vala el.« íme, elég bizonyíték énekkultuszunk fejlettségére és mély, lelkeket magával ragadó erejére. Az üldöztetések a már említett romlásnak indult liturgiát tovább rontották, de most még csak mérsékelt erővel. Inkább vesztett szigorú rendszeréből, mint szétbomlott volna. Több részt (introitus, glória, graduale halleiujával, credo) a gyülekezeti ének kezdett helyettesíteni. A graduále énekből »főének« lett a prédikáció előtt. Az Úrvacsora szentségének ünneplése mindinkább eltávolodott az istentisztelettől, lassan csak ünnepi alkalmakkor, az istentisztelet végeztével osztották ki. Azonban a Felvidéken mindig az ősi liturgiát énekelték és ezáltal az egyháznak semmi támadás és rontó szándék nem ártott. A pusztulás a racionalizmus és a pietismusnak Németországból való betörésére kezdődött meg és a XIX. században végleg kiteljesedett. Az elnyomás két századának egyházi énekei a hívők lelkitartalmát tükrözik most is. A mély vallásosság, a szilárd hit talán sohasem fejeződött ki olyan erővel, mint a kor templomi énekeiben. Itt már több a lírai tartalom, a lélek érzelmei a legegyénibben, legszemélyesebben fejeződnek ki. Forrás tekintetében itt már az előbb megjelent énekeskönyvek említhetők fel. Fontos forrás volt, melyből igen nagy számban merítettek az énekszerzők, a német evangélikus egyházi költészet is. Itt már megjelentek az élő nyelvről való fordítások is, melyek a múltban csak Luther énekeinél mutatkoztak. Az énekek fajaira nézve Némethy Mihály, a kolozsvári ecclesia lelkipásztora (1679.) kifejti, hogy 4 1 »az ecclesiákban szaabd a Soltárakon kívül Szt. írásban szedegetett Énekeket is énekelni... minéműek: 1. a Soltárokból szedegetett szép énekek:: mert azok azon magyarázattya a nehéz Soltároknak s a kösség is jobban érti s hamarabb tanulhattya. 2. az invocatiok, mellyek merő könyörgések, a Tanítóért; az.ige hallgató községért. 3. az Innepi énekek, mellyek szépek s jók, és épületesek... 4. a litániák s Passió, ahol a gyenge kösség botránkozása nélkül el nem hagyathatnak.« E felsorolt énektípusok, műfajok az énekeskönyv tipikus szerkezetét mutatják. Ha e korszak énekeskönyveit vesszük vizsgálat alá, első, ami feltűnik, hogy a sanyarú idők ellenére, mégis mennyi jelenik meg belőlük. A szorongattatásban a vallásosság méginkább elmélyült és a szükségletet növelte.
