Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

szikus élethez, eszmei alap nélkül felbomláshoz közeledett az ideálisnak képzelt élet. A scolasztikus teológia lejárta magát. Az egyház elvesztette a magaslatot, melyen dicsfénytől övezetten állt. A humanizmus új ideáljait követő fő- és alsópapság lassanként beleúnt mindebbe. A középkori egyházegység repedezni, bomlani kezdett. A közszellem is elvilágiasodott. Az erkölcsök lazulása által a pogány szellem hatalmasméretü betörésével találkozunk. Az indítást éppen a felsőbbkörök adták, a nép pedig szenvedte, hogy a nagyurak valóságos rablóhadjáratokat rendeztek az egyházi birtokok ellen, hogy papjaik nem tudták már a vallást oly meggyőzően hirdetni, mint régen, mert maguk is elfordultak az Istennek tetsző élettől. János király és Ferdinánd minden erejükkel azon voltak, hogy minél több főúrt magukhoz édesgessenek, mert ezáltal annak egész házanépe, szolgái, urukkal együtt az illető király erejét növ-Uék. így az átpártolások napirenden voltak (Perényi Péter, Várday Pál, Nádasdy Tamás stb.). Az eladósodott püspök a népet, sokszor azonban saját templomát fosztogatta, hogy pénzre tegyen szert. A nép így lelkivezető nélkül állott és éppen a legválságosabb időben nem találhatott a vallás tanításában vigasztalást. A közélet e romlottságán méltán kétségbeesett a jobbérzésü magyar. A sok üldöztetés, az igazságtalanságok sorozata, a kegyetlenségek, a mindenben és mindenütt felbukkanó bün a zaklatott életű lakosságot arra késztette, hogy sóvárogja az újjászületést, a megújulást, a tiszta légkört, a békességet. A kor embere megunta az örökös bűnös éjszakát, a nappalt várta és az ég kitisztulását. Ezekben a zivataros időkben érkezett meg a reformáció, hogy a csüggedők lelkét felemelje, gondolkozni tanítsa a népet, egy szebb, okosabb eszme-, érzelemvilággal ismertesse meg: az evangélium tiszta tanításával. »Az egyházegységet tehát nem a reformáció tette tönkre: éppen ellenkezőleg, a reformáció megmentője és teljességre vivője volt azoknak a lelki értékeknek s kivált ama lappangó evangéliumi lelkiségnek, melyeket a Jagelló-korszakban teljessé vált egyházi süllyedés és romlás magával együtt eltemetni készült-« 1

1 Már a mohácsi vész előtt jelentkezett Luther tanának hirdetése hazánkban. 1522-től megindult a magyarországi ifjaknak Wittenbergbe való vándorlása. Előbb a Felvidékről, majd Erdélyből, de csakhamar Budavárából is. A bányavárosokban határozott rokonszenvvel fogadták Luther tanait (Cordatus Konrád). 1524-ben Szepes vármegyében oly erős volt az evangélikus vallás elterjedése, hogy erélyes fenyegetésre volt szükség katolikus részről. Az erdélyi szász földön a papok, szerzetesek és a polgárság a régi tanokat megtagadták és Luther útmutatásai szerint rendezett istentiszteleteken vettek részt. De Budán is korán és nagy eredménnyel terjedt el a reformáció. 1521-ben a polgárság reformátori szellemű papot hívott Cordatus Konrád személyében, 1525-ben kiderült, hogy a polgárság legelőkelőbbjei is belekeveredtek a lutheránusság gyanújába, így teljes szigort sem egyházi, sem világi hatóság nem gyakorolhatott velük szemben. A királyi udvarban is terjedt a reformáció. Mária királynő is Luther híve lett, nagybátyja, Brandenburgi György pedig nyíltan Luther mellé állt. Henckel János, Mária udvari papja, Pók János udvarmester, Grynaeus Simon, Ortel Vid budai főiskolai tanárok, mint udvari emberek, szintén pártolták a lutheri reformáció ügyét. A Wittenbergbe tanulni siető ifjúság az evangélikus tanokkal hamar hazatért és csakhamar tősgyökeres magyarok hirdették legerősebben a megreformált, tiszta vallást. A reformáció megerősítette a magyarságnak faji érzetét és nemzeti öntudatát a nyelv használata által. Megindult a magyar nyelvű irodalom és szédítő sebességgel emelkedett a termékek száma és a hívők tömegével rajzottak az »új hit« védőszárnya alá, hol Istent és a keresett lelki békességet gondolták megtalálni. Ezen irodalom által lett a darabokra szakadt ország ismét egységes. E szomorú században a magyar biblia és a magyar egyházi ének volt az egyetlen kapocs, mely a Habsburgok, a hódoltság és a nemzeti királyság területén széthúzó magyarságot összekötötte. Az első protestáns prédikátorok átvették Luthertől a hit terjesztésének leghathatósabb módját, az egyházi ének ápolását. Zengett az ének a prédikátorok ajkáról és amerre szállt, az emberek szívükbe fogadták és megtértek. Krisztus születésekor énekkel dicsőitették az angyalok az Istent, az őskeresztyények énekkel kezdték üdvözítő hitük terjesztését, a megújult keresztyénség is az ének szárnyán hirdette az Űr irgalmasságát és hódította meg Krisztusnak az ő híveit. Evangélikus Templomok 31 481