Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.
I. RÉSZ. A TEMPLOM.
tapasztalatra törekszik. Amennyire benső, megfoghatatlan szubjektív vallásosság a misztika, annyira érzékiek a megnyilvánulásai és támaszai. Főboldogsága a misztikus szerzetesnek, ha látomásban részesül, ha látja az Istent és az angyalok karát, a Jézus szent sebeit s ha a mennyből isteni-fenséges hangokat hallhat. Pontos képeket látnak a mennyei világból, Jézusportrékat és mennyei színeket. Ebben az élményben segíti őket a dóm belső tere, a felemelkedés vonalának érzékeltetésével, fény és színpompájával. A szem számára épül, a szemre tart igényt. A szem élménye pedig valóban ősi időktől fogva alapja minden misztikának, legyen az pogány vagy Jézusmisztika. Ebben az időben a templomi liturgia is misztérium s misztérium a hit is, amelyet tehát látás által, a Jézus újból való feláldozásának látványosságára, az isteni színjáték láttára kap a hívő. Szemmel éh át az evangélium üzenetét. Ennek a kornak a hite látásból van, nem hallásból. A dóm az Istenlátást kínálja és a fül szükségletéhez nem alkalmazkodik. Valóban ezekben a templomokban prédikálni nem lehet. Luther, aki a középkori dómok közül ismerte a kölni, wormsi, speyeri és ulmi templomokat, sőt a római Szent Péter bazilikát is, így ítél felettük: „A prédikálásra alkalmatlanok.. . nem is csoda, ha az Isten villáma belecsap a dómokba, mert az ördög az, aki velünk ilyen dómokat emeltet, hogy az egy fődologtól elvonja a figyelmünket." Természetesen ez nem műtörténész véleménye, mégis megtudjuk belőle, hogy a belső tér építésénél hangtani törvényeket nem vettek figyelembe s a legtöbb dóm akusztikailag értéktelen. Prédikáció be nem töltheti. A szószék is egészen eltűnő szegény bútordarab, szerepe szolgai. Uralkodik felette a dóm. Róla a hang legfeljebb a harmadik pillérig terjed, elnyeli azt a visszhangtalan ür. A gótikus dóm a csend háza. S ezzel a belső tere jól jellemezhető, nemcsak azért, mert hangtanilag tökéletlen, hanem, mert a korabeli misztikus kegyességnek egyik főkövetelménye a csendes elmélyedés és az Istenélménynek következménye: a szent csend. A megváltott és Istenével egyesült lélek állapota a csend. Ügy az őskeresztyén misztikusok, mint a középkoriak, együtt bizonyítják, hogy az Isten szerelmétől megittasodott lélek megnémul. Keleten a „hallgatók" aszkétái Istennel élnek örök némaságban. A hagyomány több szentről beszél, akiknek gondolatait és ajkát Isten megkötözte s sokáig nem jutottak szóhoz az imádság után. Meister Eckhart és Tauler is a lélek mélységes csendjét keresik, hogy ott Isten szavát hallják örökké. Ügy van a lélek is, mint az a szerelmes, aki megtalálja mátkáját s az örömtől elveszíti beszélőképességét (Raymundus Lullus). A kinyilatkoztatás hatalmas áradata elönti a lelket s az megsemmisülve érzi magát: „Némává tett pedig azelőtt beszédes voltam (Jacopone da Todi 13. sz. vége). A csend a békességnek tengere, amelyből a lélek sohasem fog felmerülni. 3 3 A dómot pedig a csend tengere tölti be. Még a mise sem zavarja a magányos imádkozót. Az a vallásos valóság, melyet a dóm mindenki számára, a meredek emelkedés látványán kívül megad: a csend. A gótikus dóm nem a közösség háza, A misztika individuális vallásosság. Az istenélménynek nincsenek általános és mindenkire érvényes törvényei és szabályai s mindenkinek külön-külön kell arra a saját útján eljutnia. Ezért igazi egyházi közösségről ebben a korban nem is beszélhetünk, mert maga a kegyesség nem közösségalkotó, sőt: közösségtagadó. Valóban, a dóm sem feltételezi a gyülekezeti közösséget. Sokkal nagyobb, mint a gyülekezet, van, amelyikbe a város akkori lakossága kétszer beleférne. De az istentisztelet is, melyet benne tartanak: nem egységes s az épp ott tartózkodók sem alkotnak egy közösséget. Különböző oltároknál egyszerre különböző miséket tartanak, egyiket halottért, másikat egy szent tiszteletére s a nép külön csoportgyülekezetekbe oszlik szét. Természetes, hogy a misztériumélmény fényélmény is. Amíg a románkori bazilikák benseje borongós — ott a sötétségnek is súlya van, — a gótikos dómok benseje fényesen ragyog, A nap fénye átfűti a boltozatokat s az oszlopokat még magasabbra emelve, s megkönnyítve, légiesítve. Ezt természetesen a középhajóra kell érteni, mert az oldalhajók célzatosan homályosak. Ott ne álljon meg a belépő, tovább kényszerüljön, ahol a meglepő meredekség a középhajó fenntündöklő fénye Isten világába emeli vágyát és lelkét. Ehhez járul még, hogy az ablakokat lassan a szivárvány minden színére festik' s az egész benső tér a mennyben látott színekben tündököl s valóban a másvilág illúzióját kelti. A dóm tehát a mennyei fényesség háza. Ebben a meredeken felfelé ívelő s fényes térben légiesen könnyűvé lesz a lélek s a főélményben, a felemelkedésben részesülhet. Ez a célja a misztikus hívőnek, felemelkedni Istenhez, mert hiszen minden lét „analóg" Istenével, isteni őskép másolatai vagyunk. Életünk iránya az Isten, Nem a bűn és kegyelem ellentétének felismeréséből származik, hogy az ember élete irányt vesz, természetes mivoltunkban benne rejlik ez az irány s Isten kegyelme mindenestől való felemelkedésünket eredményezi.
