Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

dásra váró bűnbánók (pönitensek), másrészt a keresztséget kérők (katekumenusok) —• ezért itt a keresztelő medence, — a hosszanti hajóban (mind-mind reális szimbólum!) a hívek gyülekezete, kelet félé tekintve, — az apsis-formában végződő szentélyben a papoktól körülvéve az oltár, mögötte a püspök, a mennyei Király reprezentánsa és szolgája. A templom tiszta keresztyén szellemisége kíván megnyilatkozni és kifejeződni a latinkereszt alakú ú. n. román-stílusú templomban, amely a nagy térítések évszázadaiban születve — a bazilika-templommal csaknem teljesen azonos belső tagozódásban, — kifelé a vár és hadászati támaszpont képét mutatva, a harcoló egyház megtestesítője. A román-templom az Egyház egyetlen erejének, Krisztus evangéliumának, mint Isten hatalmának (Róm. 1 : 16) szimbóluma, amely a küzdő Egyház csatadalát évszázadokkal megelőzve, köbe vésve hirdeti: »Erős vár a mi Istenünk!« Belőle alakítja az Egyház bensőséges középkori kegyessége a csúcsíves templomot, amelyet (noha valójában francia eredetű) gót-stílusúnak is neveznek. Ez az ú. n. gót-templom a menny és föld összeölelkezésének kifejezése, a Krisztussal való közösségnek és egységnek kőbe-márványba vésett csodálatos himnusza, — felfelé mutató és magával ragadó: »sursum cordak Míg a két előbbinél a falfestészet szolgálja az Ige megtestesülését, addig a gótikát a szinte teljesen feloldott, eltűnő falak helyét betöltő ablakok színpompás üvegfestészete jellemzi. A fény szimbolikája a Szentlélektől ihletetten szolgálja a világ Világosságát: Jézust! A késői gótika ú. n. csarnok-templomában ugyancsak az Egyház életszükséglete nyer kielégítést, amikor a látás és hallás követelményeinek egyaránt megfelelve igyekszik olyan istentiszteleti helyet alkotni, amely minél nagyobb tömeg befogadására alkalmas, hogy a prédikáció minél több embert megragadhasson. Bár nem keresztyén lelkületből születik meg olasz földön az antik építőművészet elemeit felhasználó reneszánsz-templom, mégis Isten kegyelme ezt is fel tudta használni eszközéül és igazán senki sem állíthatja, hogy pl. a római Szent Péter-templom (róm. kai), vagy a londoni Szent Pál-templom (anglikán) nem lenne keresztyén templom! Némileg hasonlóképpen van az Egyház az ú. n. barokk-templommal is, amelynek létrejöttében egészen idegen erők is hatottak. S Isten iránti hálával kell arra gondolnunk, hogy az evangélikus Nürnberg szép, barokk-templomában, — a szt. Egyed-templomban — milyen hatalmasan munkálta az Ür a XIX. század egyik legkiválóbb papi személyiségének — Lőhe Vilmosnak — az Egyház liturgikus életében és prédikációjában az Egyház megújhodását. Amint a reformáció nem alkot új egyházat, hanem Luther egyetemes egyházi érvényű hittapasztalatával a régi Egyház megújhodását kívánta szolgálni a Szenetlélek vezérlete alatt, úgy egészen magától értetődik az is, hogy új, külön templom-típust, vagy éppen templomstílust sem alkot. A lutheri reformáció egyházi jellegéből következett ez. Számára, számunkra a templom, az evangélikus templom: Isten háza s ezért nem kérdéses, hogy az evangélikus templom építése és berendezése számára az oltár a legfőbb hely, amelyhez a. templom egész térségének igazodnia kell. A reformációelőtti templomok szerkezete, formája, berendezése alapjábanvéve megfelel a reformációban megújhodó Egyháznak, az evangélikus Egyház liturgikus szükségletének; csak a használatban kellett a kegyelmi eszközök tiszta érvényesülését biztosítani. Az az ú. n. »protestáns« templomépítészet, amely különösen a XVIII. századtól fogva behatolt Egyházunkba és egyebek között az oltár fölé telepített, az oltárral egybekapcsolt szószék uralmát hirdető »puritán« templomokkal rakta meg gyülekezeteinket, nem a lutheri reformáció egyházi lelkületéből született, hanem idegen szellem érvényesülése az evangélikus Egyházban. Sajnos, amikor evangélikus Egyházunk életében, magyar hazánkban, II. József »Türelmi Rendelet«-e nyomán bekövetkezett a külső elnyomás alóli felszabadulás, benn már a hűtlenség és lelki erőtlenség pusztított és az Egyház minden látszólagos külső »aktivitása« ellenére is valójában csak tengődött, mert az \ idegen szeltem uralomra jutása emberi »vallásos társaság« idegen életformájába kényszerítette. Az Egyháznak a Szentlélek kegyelméből való megelevenedése, önmagára eszmélése hívja életre az ú. n. modern egyházművészetet, amelynek sok jóigyekezettel végzett munkájában egészen világosan és kétségtelenül tudatossá kell válnia annak a törekvésnek, hogy a régi evangéliumban megújhodó, Krisztus igéjéből és szentségeiből élő Egyháznak kíván szolgálni azoknak az elvesztegetett javainknak művészi használatba vételével, amelyekkel az Egyház Ura — az Egyház ölén, töretlen Krisztus-hitben élő nemzedékek szolgálatával — olyan gazdagon megajándékozta a keresztyénséget. Űjra meg kell tanulnunk, hogy az