Sólyom Jenő: D. Kovács Sándor. Pécs 1943.

4 Nagy idő négy évtized akadémiai, illetőleg egyetemi katedrán. De még tágabbra kell feszülnie figyelmünknek, ha Kovács Sándor irodalmi működésére tekintünk. Még csak 21 éves, a soproni evan­gélikus teológiai akadémia hallgatója, amikor — 1890-ben — meg­írja első nyomtatott tanulmányát: „A soproni evangélikus lyceumi Magyar Társaság történeté"-! Attól fogva haláláig forgatja a tol­lat. A folyóiratok sora közli írásait. Ő maga is több folyóiratot, könyvsorozatot szerkeszt, és külön is megjelent munkái szintén erős tanúi irodalmi szolgálatkészségének. Végig egész közpályáján feladatául érezte az egyházi irodalmi élet szervezését is. Pozsony­ban a Protestáns Estéket rendezi, Budapesten a Luther Társaság főtitkári, majd elnöki tisztét viseli. Ötvenkét évre terjedő iro­dalmi munkássága tehát időben felülmúlja tanszéki működését. Mégis — élőszóval és írásban teljesített munkájának ez a külső versenye mintha fordított arányú eredményt mutatna előt­tünk akkor, ha Kovács Sándor előadói működését és írásbeli mun­kásságát hatásukban hasonlítjuk össze. Katedrán és ünnepélyeken tartott előadásai mintha mélyebben szántottak volna a lelkekben, mint az írásai. Ebben minden bizonnyal az volt a döntő, hogy stílusának magyarosságát, ízességét és választékosságát csak az ő romlatlan kiejtése tudta veszteség nélkül kifejezni. A betű gyenge volt erre. De meg kell alkudnunk. A múló idő egyre inkább az írásokra utal bennünket. Hangja egyre halkul, szavának színe elfakul em­lékeinkben. írásai azonban birtokunkban maradnak. Ezek válto­zatlanul hű bizonyítékai annak a szolgálatnak, amelyet Kovács Sándor az evangélikus egyháznak tett mint történetíró. Nem lehet azonban úgy emlékezni róla mint egyháztörténész­ről, hogy ne szóljunk egyszersmind énekköltészetéről és hymnolo­giai munkásságáról. A történelem és a költészet az ő élete művében nem esetlegesen ölelkezett össze, hanem azért, mert újra meg újra hirdetett meggyőződése szerint a kettő mindig is egymáshoz tar­tozik. Két évvel ezelőtt Madách történetszemléletéről írt tanulmá­nyában történetírói önarcképéhez is adott vonásokat e mondatai­ban: „A történelem és költészet bölcsője valaha közös volt. Ugyanaz az életszükség szülte mind a kettőt, — de utóbb két­felé ágaztak, külön fejlődtek s a fejlődés legmagasabb fokán újra összeértek, mint az egy gyökérről nőtt két fának széles terebélye

Next

/
Oldalképek
Tartalom