Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
térhetünk ki erre, hogy a Cur Deus homo befejezését világosan megérthessük. Az új életnek, Krisztus példája követésének „szilárd alapja" van (firmum fundamentum): Isten kegyelmes cselekvése a kereszten. „Hiába lesznek követői azok, akik előbb nem részesültek érdemében." 121 ) A meg-megújuló kegyelem indítja el a hivőt, újólagosán, folyton-folyvást, az engedelmességre. A hit és az új élet részletesebb leírása kívül esik a Cur Deus homo feladatának körén, ezért beéri a nyomatékos figyelmeztetéssel: „Arra, hogy hogyan részesülhetünk ebben a nagy kegyelemben és hogyan élhetünk ennek a kegyelemnek az uralma alatt, a Szentírás tanít meg minket". 128 ) De nemcsak többi írásából, hanem ebből is félreérthetetlenül kitűnik, hogy mi a nyitja a kegyelem és az új élet elfogadásának? A Krisztusban való bizakodás (í'iducia) ; még pedig az Emberré-lettben és a Megfeszítettben való bizakodás. 129 ) Ez a bizakodó hit az az indulat, amelyet Isten mindenkitől megkövetel, aki csak el akarja venni minden vétkének bocsánatát. 130 ) Közben azután olyanmódon is szól Anselmus, amely a későbbi skolasztikának hangsúlyozására emlékeztet, noha nála az összefüggés megakadályozza az egyoldalúságot: „Ezáltal a keresztyén hit által, amely szeretetben munkálkodik, reménykedhetünk üdvösségünkben". 131 ) Ilyen hittel tartozunk Istennek, mert ő intelligatur a nobis. II, 15. Sch. 52, 32. non dubito, quamvis non videam, quomodo rationabiliter hoc fecerit. II, 18. Sch. 61, 6. Ez utóbbi pedig már erősen a reformátori hit-fogalom felé mutat. 127) II, 19. Sch. 63, 33. 128) II., 19. Sch. 64, 2. 129) I, 23. Sch. 37, 27. és 34; II, 13. Sch. 50, 17; II, 16. Sch. 54, 12., stb. Halálában hinni: II, 16. Sch. 55, 30; 56, 11; 57, 3. Emberrélevésében és halálában hinni: II., 16. Sch. 56, 22. Az tér meg és az cselekszi az igazságot, aki Krisztusban hisz: I, 20. Sch. 32, 29. 130) Quid etiam iustius, quam ut ille, cui datur pretium maius omni debito, si debito datur affectu, dimittat omne debitum? II, 20. Sch. 64, 30. 131) I, 20. Sch. 32, 21. Anselmus Galata 5:6 alapján fogalmazta így meg ezt a mondatot és nála ez még nem az a szakkifejezés, amely azután a megigazítás kérdésében a protestáns és a katolikus vitázó irodalomban olyan nagy jelentőségre tett szert. Augustinus kegyelemről szóló tanításával szemben először Duns Scotus emeli ki ezt az igét. De ezzel nemcsak Anselmus-szal, hanem Aquinoi Tamással szemben is újszerűen értelmezi.
