Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
tünk a Cur Deus homo utolsó fejezeteinek igazi értelme. „Hogyan ered Krisztus halálából az emberek üdvössége? — Hogyan igazolhatjuk ezt az értelemmel beláthatóan?"— veti fel az utolsó előtti nagy kérdést Anselmus". „Azt nem szükséges részleteznimk, hogy mennyit adott a Fiú önkéntesen", amikor feláldozta magát. Ellenben annál szükségesebb, hegy felismerjük, „ilyen nagy önkéntes áldozatot Isten nem hagyhat viszonzás nélkül". „Szükségképpeni az, hogy az Atya adjon ezért valamit a Fiúnak." Mi lehetne azonban a Fiú jutalma, amikor az övé minden, amije csak van az Atyának? Semmit sem adhat neki az Atya. Most érinti azután Anselmus azt a gondolatot, amely érvelését mozgatja: „Ha ebben a nagy és szükségképpeni jutalomban sem a Fiú, sem senki nem, részesül, úgy látszana, hogy a Fiú hiába hajtja végre nagy müvét. Erre pedig gondolni is vétek". A jutalom és az abban való részesülés tehát a váltság eredményét és gyümölcsét jelzi. Isten cselekvése mindig következménnyel jár. 117 ) Amit Krisztus megszerzett, a kiengesztelést és megváltást, azoknak ajándékozza, akik arra olyan égetően rászorultak, de akik maguktól soha el nem érhetik. „Szükséges tehát, hogy másoknak jusson a jutalom, mivel neki semmit sem lehet adni". nH ) A kereszthalál eseményén, amelyet Isten vitt véghez, alapszik az Újszövetség. „Maga az Isten-ember szerzett új szövetséget és erősítette meg a régit." 119 ) Űj közösség kezdődik a szent Isten és a bűnös ember között. Mert Krisztus áldozata és szenvedése bűnbocsánatot szerez. Ez pedig döntően megváltoztatja az egész emberiség sorsát. Az a jutalom, amellyel Isten a váltság eseményére felel, nem más, mint a bűnök bocsánata. 120 ) Ez az emberiség legnagyobb szüksége és legégetőbb kérdése és U7) II, 19. Sch. 63, 8. 118) ib. Sch. 63, 22. 119) et ipse idem deus homo nóvum condat testamentum et vetus approbet... II, 22. Sch. 65, 29. 120) A jutalom a kegyelem és a bűnbocsánat. Ezt nem kaphatja a Fiú, mert az első máris az ővé, az utóbbira pedig nincsen szüksége. Prius autem... omnia, quae patris erant, sua erant; nec unquam debuit, quod Uli dimitti possit. II, 19. Sch. 63, 17.
