Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
aki valóban el tudja törölni az adósságot." 98 ) Az Isten emberré létele teszi tehát lehetővé a kereszten szerzett elégtételben a kiengesztelődést. Az ókori egyháznak a megváltásról szóló hitvallása csendül meg a Cur Deus homo-ban: váltságunkat egyedül Istennek köszönhetjük. Isten maga viszi véghez. Ezért olyan fontos Krisztus istenségének hittel való megvallása. De éppen úgy hozzátartozik a Hitvalláshoz az is, hogy valljuk Krisztus emberségét. Ez biztosítja a kiengesztelődés történetiségét. Az elégtétel nem eszme, nem valami gondolati folyamat eredménye, hanem valóságos történeti esemény, amely az időben egyszer követsűríti és tömöríti mondanivalóját, úgy hogy a klastromi légkörből kiszakítva ma már nehézkesnek tartjuk nem egy helyütt. Sokszor átsüt ugyan a száraznak látszó gondolatmeneteken a hit fénye és tüze; gyönyörű szemléletes képekben mozog gyakran bizonyságtevése, mégis nagy változást hozott a reformációban az ige uralma a theológiai okoskodások fölött. Ami mozgalmas, személyes a „skolasztika atyjánál", az még jobban kiteljesedik. De még fogalmai is szemléletes képekké, hivő látássá elevenülnek. Ez a mozgalmas, lelket és erőt sugárzó nyelv biztosította — emberileg — az evangélium hódítását és életformáló hatalmát a XVI. században, nemcsak Németföldön, hanem hazánkban is. 98) II, 18. Sch. 60, 34. Érdekes megfigyelni, hogy amennyiben komolyan veszi Anselmus a Krisztus két természetéről és egységes személyéről szóló dogmát, nála is felbukkan a „tulajdonságok közléséről és kicserélődéséről" (communicatio idiomatum) szóló tanítás. Cum dicimus deum aliquid humile aut infirmum pati, non hoc intelligimus secundum sublimitatem impassibilis naturae, sed secundum infirmitatem humanae substantiae, quam gerebat. I, 8. Sch. 12, 14. ille homo... numquam erit sine eins potentia et fortitudine et sapientia... omnem igitur habebit scientiam, quamvis eam publice in hominum conversatione non ostendat. II, 13. Sch. 50, 12, 35. Ad hoc enim valuit in Christo diversitas naturarum et unitas personae, ut, quod opus erat fieri aá hominem restaurationem, si humana non posset natura, facérét divina, et si divinae minimé conveniret, exhiberet humana; et non alius atque alius, sed idem ipse esset, qui utrumque perfecte existens per humanam solveret, quod illa debebat, et per divinam posset, quod expediebat. II, 17. Sch. 59, 2. Nempe quoniam ipse idem est deus et homo, secundum humanam quidem naturam, ex quo homo fűit, sic accepit a divina, quae alia est ab humana, esse suum, quidquid habebat, ut nihil deberet dare, nisi quod volebat; secundum personam vero sic a seipso habebat, quod habebat, et sic perfecte sibi sufficiens erat, ut nec álii quicquam retribuere nec, ut sibi retribueretur, dare indigeret. II, 18. Sch. 62, 27.
