Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
zés. Azért szükségképpen való, hogy Isten maga szerezze meg, mert kegyelme változhatatlan. Dicsőségét is abban mutatja meg, h°gy jósága minden akadály ellenére győzedelmeskedik. Ragaszkodik egyszer adott, önkéntes, szabad elhatározásból hozott ígéretéhez és keresztül viszi. (5. fejezet.) Ezután az előzetes eszmefuttatás után tér rá érvelésének igazi tárgyára. Az a kérdés, hogy mi ez az elégtétel? Azután van-e alapja az ellentmondásoknak, amelyeken fennakad az értelem? A harmadik szakasz az eddigi kettő eredményeire épül. Világosan áll előttünk, hogy váltságunk egyedül Krisztusban van, mert rajta kívül az üdvösséget még csak elgondolni se lehet. Az új kérdés tehát az, hogy váltságunk mimódon jött létre őbenne? Eddig is a kiengesztelés titkával foglalkozott Anselmus hivő gondolkodása, azonban inkább csak az útat egyengette feléje. Most azonban magával a titokkal állunk szemben. Arról szó sincs, hogy mi átláthatnánk ezen a titkon és értelmünkkel megfejthetnők. Amit tehetünk és amit meg is kell tennünk, ez az, hogy körülírjuk és gondolatainkkal körüljárjuk ezt a titkot. Eddig is vallotta Anselmus, hogy hivő megismerésünk korlátozott, most az utolsó két szakaszban azonban még szűkebb térre szorítkozik belátásunk. Nyitva áll a lehetőség, hogy más értelme is lehet Isten cselekvésének, mint amire Anselmus rájött és minket rávezetni próbál, hiszen „Isten tud úgy cselekedni, hogy emberi értelem jel nem joghat ja". 86 ) A Cur Deus homo első könyvében a „szükségképpeniség" (necessitas) uralkodott az érvelésekben. Most, a másodikban inkább a „célszerűség, a legmegjelelőbb, a legjobban illő mód" (convenientia) jellemzi a gondolatsorokat. Most is a szükségszerűség kinyomozására törekszik Anselmus, de tárgyának — a váltság titkának — természete olyan, hogy sok fontos ponton kénytelen a legmegfelelőbb út és mód sejtésénél megállni. 87 ) „Ha nem tudunk belátni abba, hogy Isten miért 86) Ostendimus, ut puto, certam rationem, quomodo deus assumpserit hominem, sed nequaquam negandum existimo aliam esse praeter istam, quam diximus, excepto hoc, quia deus facere potest, quod hominis ratio comprehendere non potest. II, 17. Sch. 60, 10. 87) quod non solum conr>eniens, sed etiam necessarium esse pos- • sumus concludere. II, 16. Sch. 55, 3; viszont convenientia. II, 19. Sch. 63, 30. stb.
