Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.

ban nincs ellentétben azzal, hogy Isten akarta a Fiú halálát; csak értsük helyesen. Hiszen a Fiú igaz akarata, amellyel vállalta a halált, nem magától való, hanem Istentől, mint minden igaz akarat. 24

) De másként is érthetjük. Elkerülhette volna a halált a Fiú; de azért választotta, mert másként nem lett volna mentség a világnak. Istennek pedig tetszett a Fiú áldozata, mert az ő dicsőségére és az emberek üdvösségére hozta. 25

) Most végre a végső kérdéshez érkezünk: miért nem volt más út a világ megmentésére, mint csak a Fiú önfeláldozása? Miért volt szükségszerű az Isten-ember halála? És ez mennyiben szerez üdvösséget? 26

) Az utolsó sorokban a beszélgetés alapelvét állapítja meg Anselmus, világosan kitűzi a tárgyalás határait és megjelöli a következtetések alapjait. Ezekkel azonban később foglalkozunk részletesen. Célszerű előbb megismernünk Anselmus fejtegetéseit, elveinek eleven, hiteles magyarázatát, hogy ezen a szilárd alapon megvetve lábunkat, mérjük fel és ítéljük meg Anselmus mondanivalóját és jelentőségét. 24) secundum humanitatem non habebal a se voluntatem iuste vivendi, sed a patre, ita et voluntatem illám, qua, ut tantum bonum facérét, mori voluit, non potuit habere nisi a patre... I, 10. Sch, 16, 8. 25) Boso. Hoc solum, quia permittit deus ülum sic tractari quamvis volentem, non videtur tali patri de tali füio convenire. Ans. Immo maximé decet tálem patrem tali füio consentire, si quid vult laudabiliter ad honorem dei et utiliter ad salutem hominum, quae dliter fieri non potuit. ib. Sch. 17, 21. 26) Boso. In hoc adhuc versamur, qualiter mors illa rationabilis et necessaria monstrari possit. Aliter namque nec ipse filius eam velle nec páter cogere aut permittere debuisse videtur. Quaeritur enim, cur deus aliter hominem sálvare non potuit; aut, si potuit, cur hoc modo voluit. Nam et inconveniens videtur esse deo hominem hoc modo salvasse, nec apparet, quid mors ista váleat ad sálvandum hominem. ib. Sch. 17, 25.