Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.

Anselmus, hogy „mi a magyarázata és szükségessége, hogy Isten emberré legyen és hogy — amint hisszük és valljuk — halálával szerezze vissza az életet a világnak". Vájjon nem tehette volna-e meg Isten, hogy „másvalaki által, például egy angyal vagy ember által, vagy akár puszta akaratával" vigye véghez mindezt? 13

) Erre a kérdésre Anselmus sajátos theológiai módszerrel keresi a feleletet. Gondolkodásának alapja a hit, amelylyel megragadja Krisztust, a Kiengesztelőt. Abból indul ki, hogy hallotta és meghallotta az evangéliumot és az ige által hitben megismerte Megváltóját. Ennek a rendíthetetlen, bizonyosságra jutott hitnek alapján keresi a hivő a kiengesztelés eseményének megértését.

14

) Nyomon akarja követni alázatosan a kinyilatkoztatás megtörténtét, hogy a kiengesztelést az üdvösség többi eseményének összefüggéséből megismerje. Akkor ismerszik meg a kiengesztelés értelme, ha meglátjuk szükségszerűségét. A váltságnak így kellett történnie. Sehogy másképpen nem mehetett volna végbe. A. kiengesztelés szükségképpeniségének megmutatásáig a hivő megértés útja, a „bizonyító eljárás", négy szakaszból áll a Cur Deus homo-ban. Először a bűnbocsánat szükségességével foglalkozik Anselmus. Égető gyakorlati és egyben nagyon jelentős elvi kérdésekben dönt. Itt válik el élesen a kinyilatkoztatásból élő bibliai hit a vallásosság világától. Nem természetes az, hogy Isten megbocsát. A bűnbocsánat megszerzéséhez és elnyeréséhez kiengesztelésre van szükség. E nélkül Isten nem teremtheti újjá velünk megszakadt közösségét és e nélkül mi sem találhatjuk meg őt. *A második szakasz bűnösségünknek és ezzel vétkes tartozásunknak mérhetetlen nagyságát állítja szemünk elé. Ezért senki emberfia nem tud elégtételt adni. Semmink sincs, amivel megfizethetnénk vesztünket okozó adósságunkat. 13) qua ratione vei necessitate deus homo f

actus sit... et motte sua... mundo vitám reddiderit... CDh I, 1. Sch. 5, 14. 14

) Sicut rectus ordo exigit, ut profunda christianae fidei prius credamus, quam ea praesumamus ratione discutere, ita negligentia mihi videtur, si, postquam confirmati sumus in fide, non studemus, quod credimus, intelligere. CDh I, 1. Sch. 6, 1.