Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.

Anselmus tanításának bekapcsolása az egyház történetének változásaiba sok érdekességgel jár. A Szentírás ,,szó szerint való sugalmazásának" (verbális inspiratio) tanán kívül semmit sem támadtak annyian és annyira, a keresztyénség körén kívülés belülállók, mint éppen a ,,Krisztus helyettünk hozott elégtételének" (satisíactio vicaria) tanítását. Ez volt a különböző vallásos és szellemi áramlatok jégtörője. Itt, ennél a tanításnál derült ki többek között, hogy a későbbi protestantizmus — ez az elvilágiasodott, eszményekért és az emberiért rajongó, újabb keletű vallásosság — elszakadt a bibliai-reformátori igehirdetéstől és ezzel valójában magától a keresztyénségtől is. A Biblia minden egyes mondanivalóját többé-kevésbbé könnyen meg lehetett másítani; merőben elütő, idegen értelmet lehetett beléjük olvasni, de ez az egy tanítás, amelynek alapját Anselmus vetette meg, ellenállt minden szellemi erőszaknak. Ezt csak elfogadni vagy elvetni lehet, de másképpen érteni nem. Ezért jóformán már a XII. században, szinte a tanítás születésének pillanatában megindult az ellentmondás áradata a kiengesztelődés minden értelmet felülhaladó csodáját és paradoxiáját valló bizony ságtevés ellen. Az unitáriusság, majd méginkább a felvilágosodás korától kezdve pedig csaknem a modern szellem fordulójáig, napjainkig, szűnni nem akaró hadjárat rohamozza. Mindent elkövettek, hogy Anselmus tanításának hitelét rontsák, tekintélyét kérdésessé tegyék, az egyház tudományos életéből, sőt kegyességéből is száműzzék. De ez a tanítás, mivel a botránkoztató evangéliumot képviseli, szilárd gátnak bizonyult az idealizmus megejtő bűvöletével szemben. Itt vált el egymástól kérlelhetetlenül a hit és a hitetlenség, bármennyire tetszetős és magasztos vallásos köntösben jelentkezett is ez utóbbi. A kiengesztelődésről szóló tanítás állítja ma is döntés elé az egyház theológusait, az ige hirdetőit, de az egyház minden