Sólyom Jenő: Luther és Magyarország. A reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig. Budapest 1933. (A Luther Társaság kiadványai. Új sorozat XII. Luther-tanulmányok II.)
V. A TANÍTVÁNYOK.
krisztusról, hol pedig Antikrisztusokról beszél, 204 ) — amiben egyébként szintén emlékeztet Lutherre. 206 ) Egyes kifejezésektől való tartózkodását szintén meg lehet magyarázni, még pedig abból, hogy Ozorai olyan környezetben működött, ahol a vallás régi állapotában maradt. Luther már a húszas évektől fogva úgy tekintett ki a világba Wittenbergből, mint amely hely nincsen többé a római pápa uralma alatt; amikor a pápa-Antikrisztusról beszélt, mindig kifelé szólott. A wittenbergi gyülekezet lassan-lassan kiirtotta az „antikrisztusi" állapotokat. Ozorai ellenben még benne él a „pápások" világában; ennek határain belül tanít és támad. Ezzel kapcsolatban nála is szépen érvényesül a lutheri egyházjavításnak az a sajátsága, hogy a kevés evangélikus nem különül el a régi gyülekezettől, hanem kötelességének tartja, hogy az evangéliom tiszta tanítását az egész község, gyülekezet kincsévé tegye. 200 ) Mindamellett nyilvánvaló volt könyvének minden értelmes olvasója előtt, hogy Ozorai nem láthatatlan s távoli hatalmak ellen hadakozik, hanem a római pápa fősége alatt való keresztyénséget bírálja. Luther szellemét sajátította el kiváló mértékben azáltal is, hogy szintén mellőzi az Antikrisztus képzetével kapcsolatos „utolsó idők" varasában az idő számítgatását és apokalyptikus képek feltárását, jóllehet Luther német követői többszörösen beleestek e hibába. 207 ) Országunk nyomorúsága közben, a török veszedelem torkában természetes volna ily jelenség, de ennek nyoma sincs nála. Szigorú hűséggel megmaradt a Szentírás szavainál és a valóság szemlélésénél. Könyve vége felé foglalkozik a váddal, hogy a Krisztusról és egyházáról való tiszta tanítás megújítása hozta az országra a nyomorúságot. Felel a vádra s rámutat, hogy az Isten azokat a népeket, „akik az Úristennek népének mondották magukat, de az Istennek beszéde szerint nem éltének," nyomorúsággal büntette és figyelmeztette. „Azon közbe bocsátott oly embert is, hogy őnekik az ő bűnös voltokat megjelentené, és intette őket, hogy az Istennek beszédének követésére térnének. Ennek okáért, akik gonoszok voltának, azt mondották, hogy az Istennek beszédének hirdetése, és aki az Istennek beszédét hirdette, az az oka a nyomorúságnak, nem az ő bűnök és hitetlenségek ..." A prófétai hivatás nehézségének, a próféta vádolásának ilyen jellemzésénél önkéntelenül eszünkbe jut Luther nehéz 2M ) El—2, Ee8kk. sós) p r euss i. m. 166, 170. Wendorf i. m. 114. 206 j Preuss i. m. 202kk. 207 ) Innen érthető Karácsonyi János idetartozó tévedése, vö. Révész i. c. 190.
