Fábián Imre: Sántha Károly, a költő pap, 1840-1928. Budapest 1931.
Költemények és énekek - A magyar ifjúsághoz
37 A magyar ifjúsághoz. Légy üdvözölve nemzetem virága, A haza szíve büszkén ver feléd! Te ezredéves tölgynek ifjú ága, Add a reménynek egy zöld levelét! Virágkehelyként tárd ki kehiedet, S hintsd szét illatját: honszerelmedet És rügybe hajinak téged áldani, Az élőfának száraz ágai. Mert él a törzs, amelynek koronája Ilyen, miként te, magyar ifjúság; Nem egy vihar mért már csapást reája, De meg nem tört, kiállta a tusát. Erős a tölgy, mélyen vert gyökeret, Mert gyökere jog és honszeretet: Dalos madár fa tetejére ül, S ezt zengi folyvást: rendületlenül! Költők, ti édes éneklők e honban, Elhallgatott-e mostan ajkatok? Eltévedénk kietlen, bús vadonban, Vezérszövétneket ti gyújtsatok! Világpolgárság korunk jelszava, De hol lesz akkor e szűk szent haza? Ki honi nyelvért idegent cserél, Korcs lesz az a nép s még névben sem él, Oh ifjúság, te rózsás hajnalodnál Ábrándos lelked ég, méláz, hévül; Szép ideálként e hon képe ott áll, S leköt, megbűvöl önkénytelenül; Ki kész vagy élni a Magyar honért, S ha kell, meghalni a magyar jogért: Ihlessen minket hamvas lelketek, Szeplőtlen, tiszta honszerelmetek!
