Fábián Imre: Sántha Károly, a költő pap, 1840-1928. Budapest 1931.
Életrajz - A költő
23 mutatom Én estéli áldozatom“. A gyermekek ajkára is éneket ad: „Hajnalcsillag Jézusom“, „Gyermekednek szája“. Belép az iskolába: „Hozzád zeng Isten énekünk“. Hazafias ünnepeinken vele énekeljük: „Ez a nap, mit az Ür rendelt“. Az enyészet szelére figyelmeztet: „Mintha szárnyon szállna“. Viszont a koporsó mellett vigasztal: „Már alusznak a virágok, de tavaszig tart csak álmok“. A temetőben is, az életben is fülünkbe kiáltja: „Eljön az Űr, mint ígérte“. Erre az eljövetelre hívő lélekkel azzal felel: „Az égbe vágyom, fel az égbe“. Minden éneke arról tesz bizonyságot, hogy éne- mint minden éneke arról tesz bizonyságot, hogy énekeinek középpontja az értünk megfeszített és feltámadott Krisztus. Ez a ragyogó fényes napja a költő hitének, lelkének és költészetének. Ez a nap azután a golgotái keresztről s a húsvéti nyitott sírról szétszórja sugarait az egész világra, ameddig az emberi szem ellát és ahova az emberi lélek elhatol. Nincsen olyan mélység, amelyből ki ne emelne, nincsen olyan bánat, amelybe vigasztalást ne vinne az általa meglátott, megtapasztalt kegyelem végnélküli szeretete. Énekeiben szinte szabályszerűen váltakoznak a tárgyias és az egyéni énekek aszerint, mint egyrészt a mennyből lehajolt kegyelmet öleli át hitével, vagy másrészt a maga sóvárgó, vagy ujjongó lelkét emeli fel a kegyelem forrásához. Feltűnhetik talán, hogy bár az ádventi Királyt, a megszületett Messiást, a szenvedő Megváltót, a keresztet, a halálgyőzö Krisztust sokszor és sok változatban megénekelte, a nem ünnep- köri énekekben szinte ritkán szól éneke a Megváltóhoz, hanem legtöbbször Istenhez, mint atyához. Ennek a jelenségnek magyarázatát azonban megadják Krisztusénekei, amelyekben főleg aztért ad hálát, hogy Jézus Krisztus által az örök Isten nekünk édesatyánkká lett s őt, az öröktől fogva örökké valót édesatyánknak
